Négyszáz éves a dunántúli reformátusság

„S ha néha a bécsi önkény az utolsó levegővételtől fosztotta volna meg az itt élőket, Erdélyből jöttek a Teleki grófok, hogy fővédnökséget vállaljanak Dunántúl Athénja, a Pápai Kollégium fölött. Hogy milyen volt a 19. századig a dunántúli reformátusság? Aki Jókai regényeit, különösen a Kőszívű ember fiait elolvassa, megtudja. Hogy milyen azóta? Trianonos. Itt van mindenki, mindenhonnan. A nemzet vesztesége lett a dunántúli reformátusság nyeresége. Isten a rosszat jóra tudta fordítani. Városi gyülekezetek tömege nőtt ki a földből, megkockáztatható, ma a dunántúli reformátusság megmaradásra képes gyülekezeteinek nem kis része ebből a fájdalomból született.

Ez az örökség elsikkadt az ünnepi igehirdetésben. Miként a kezdet is. A kezdet Istenben van. Az Ige volt az. Mi, dunántúli reformátusok, miként az egész reformátusság, nem négyszáz évesek vagyunk, hanem ez idői megjelenése a Krisztus öröktől fogva adott kiválasztó szeretetének. Hitben kétezer évesek vagyunk. Magyarságban talán, miként Ady mondta, lehet, hogy hetedíziglen sikerülne előbányászni, ha nem is a kutyabőrt, de az anyakönyvi bejegyzést, hogy magyarok voltunk. És vagyunk. De a mi magyarságunk fájdalmas magyarság. Szétszakadozott, épp ezért tökéletességre vágyó. Várom, már régóta, jubileumon, reformációi emlékünnepen, hogy ne nagy név, státusz, hanem a mélységből álljon elő egy ember, mint a régiek mondták, tiszteletes és tudós prédikátor, aki az Illés lelkével tüzet idéz és jövendőt álmodik, döntésre hív: az Úr az Isten, Őt válasszátok. (...)

Ma öregen, taps nélkül ültünk a kánikulai forróságban. Alig lézengtek közöttünk fiatalok, s őket is elrejtettük. Ma egyetlen transzparens feszült a lelátókon, szerény, de látható: Szombathely. Hová lett büszkeségünk, öntudatunk, kreativitásunk? Hol volt még kettőszáz gyülekezet, vagy legalább hat egyházmegye? Valami nagyon hiányzott. Valami, amink van és mégis láthatatlan maradt.”