„Kövezzenek meg, de annak a kérdésnek, hogy Nyirő fasiszta volt-e vagy sem, nem sok köze van az ő irodalmi ténykedéséhez és erdélyi magyar kultúrában betöltött státuszához (ez nem törvényszerű, de az ő esetében igaz). Fájdalom, de életének bizonyos szakaszában Borges Pinochet tábornokkal barátkozott, Céline a nácikkal kollaborált, Ezra Pound tevőleges hívéül szegődött Mussolini fasizmusának, Eliade a vasgárdistákkal rokonszenvezett – a sort bőven folytathatnánk. Kultúraszerető és józan ítélőképességű ember mégsem állíthatja, hogy emiatt az említett urakat törölni kellene kollektív kulturális emlékezetünkből – mondom ezt úgy, hogy eszem ágában sincs a »székely apostolt« a fentebbiekkel egy lapon említeni.
Hányszor halljuk valaha kommunizmussal fertőzött írók, művészek kapcsán, hogy ne ítéljünk a körülmények figyelembevétele, a történelmi kontextus alapos mérlegelése nélkül – és ez rendjén is van. (Érdemes lenne hát megszívlelni Nyirő esetében is, Trianon-traumát meg egyéb, végzetesen ómódi ügyeket is figyelembe véve.) Hányan nyalták fényesre Rákosi ülepét, akik mégis részeivé váltak a magyar irodalomtörténetnek! Miközben, például, Faludy Recsken raboskodott, Zelk Zoltán írta szégyentelenül pártos énekeit – de ő írta a Sirály című elmondhatatlanul nagy költeményt is, és ezért hajlandó lennék bárkivel szemben megvédeni. Ez nem ment senkit és semmit, csak azt példázza: az élet, irodalom és moralitás összefüggései nem olyan egyszerűek, mint gondolnánk.
Ez az egész Nyirő-»botrány« távolról emlékeztet a székely himnusz körüli, szintén elég kínos disputára: tetszik vagy nem tetszik, mára Uz Bence ugyanúgy részévé vált a székelység identitáserősítő legendáriumának, mint Csaba királyfi vagy Ábel. Hol nyugodhatna ez az ember, aki minden idegszálával székelyként élt, ha nem a Székelyföldön?”