Évekkel ezelőtt egy padon ülve beszélgettünk a hazai jobboldalról.
„Pánczél Hegedűs János: – Évekkel ezelőtt egy padon ülve beszélgettünk a hazai jobboldalról. Jól emlékszem, hogy olyan magyar jobboldali áramlatról volt szó, amelyet a baloldali sajtó azzal bélyegzett meg, hogy »a szélsőjobboldali diktatúrákat támogatja«. Ez szinte toposz a baloldalon mondtam. Te erre azt válaszoltad, hogy az sem jó, hogy a magyar jobboldalon a liberális demokrácia ellentéteként csak a diktatúrát tudják sokan elképzelni, mikor – főleg Magyarországon – ott van a királyság is. Ma is úgy látod, hogy a magyar jobboldali gondolkodás mostohán kezeli a királyságunkat, méltatlanul keveset foglalkozik vele? Mikor és hogyan kezdtél foglalkozni a monarchizmussal, és hogyan alakult ezzel kapcsolatos véleményed az idők folyamán?
Horváth Róbert: – Férfikorom kezdete óta nem változtak politikai nézeteim, így a monarchizmusom sem. Olykor szeretem próbára tenni magamat azzal, hogy gondolatilag ellene mondok az elveimnek és az ellenségeiménél súlyosabb érveket sorakoztatok fel ellenük. Azok ezt is kiállják, nem csak az idők próbáját. Ugyanakkor folyamatosan finomítom, árnyalom a nézeteimet. Ma is úgy látom, hogy a demokrácia egyedüli alternatívájaként a diktatúrát beállítani nem más, mint a szociál- és liberáldemokrata értelmiség jellemző játszadozása. Ennek sulykolása sokszor félelmekből és pszichés gyengeségből fakad. Más esetekben – vagy párhuzamosan – felületességből. Gyakran túlzott (mindent előző) gyakorlatiasságból, a körülményeknek való behódolásból. De a királyság lehetőségeinek eltagadásában akár szándékos manipulációt is láthatunk, tekintettel arra, hogy a diktatúrára való unos-untalan hivatkozás mára egy világnézet- és tudatmódosító fegyver.
Azok, akik valamelyest is méltóak az értelmiség megjelölésre, egyébként tudják, de legalábbis olykor megérzik a demokrácia álságosságát: kezdve a szavazatok egyenértékűségétől, a szavazás előtti és alatti manipulálhatóságtól, a képviseleti rendszer hihetetlenül kevéssé érvényesülésén át, a törvényhozást és jogalkotást határozottan befolyásoló, olykor egyenesen előidéző nemzetközi lobbykig. Azt is tudják, hogy a demokráciának igen is vannak haszonélvezői, akik »egyenlőbbek az egyenlőknél« (miközben ugyanezek az első sorokban lobogtatják a demokrácia zászlaját, vagy durva büntetést követelnek a háttérből azokra, akik kritizálni merészelik). Ennek ellenére nem tesznek semmit e tapasztalataik vonalán. Sőt, álságos, önmegnyugtató érveket vetnek be ellenük, és kitalálnak olyan – Hamvast idézve – pszeudológiákat és rendszert olajozó kenyőcsöket, amilyen például »A demokrácia rossz, de még nem találtak ki jobbat”. Szememben a mai értelmiség számtalanszor és gyakorlatilag folyamatosan kimeríti annak pontjait, amit korábban az értelmiség árulásának neveztek. Bármi, ami a demokráciában működik, az nem-demokratikus tényezők révén működik, beleértve a vállalati-céges struktúrákat, az emberi viszonylatokat és a demokrácia kizárólagosságának sugalmazásait is…”
Akkor akár azt is mondhatnám, hogy az a négy év, amely alatt nem csinál semmit az utolsó ciklusát töltő törvényhozó, kifejezetten hasznos és produktív időszak.
Nevezzük a helyi közösségek demokratikusan megválasztott vezetői iránti teljes tiszteletlenségnek.
És ha azt vesszük, ez a két óra a rendszerváltás utáni magyar politika történetében nem is rossz arány.
Daniel Defoe elismeréssel írt a II. Rákóczi Ferenc vezette magyar felkelésről, szerinte a magyarok ősi jogaik védelmében ragadtak fegyvert.
Ugyanerre mostanra rájöttek a 100 IQ feletti momentumosok.
Az Európai Néppárt elnöke nagyon örül a magyar kormányváltásnak.
Vádat emeltek a férfi ellen, aki megölte édesanyját, majd elásta és lebetonozta a holttestet.
