„Michael Hazanavicius két feladatot vállalt, de csak egyet teljesített: A némafilmes tisztelgésnek tökéletes, filmként viszont szinte szóra sem érdemes. Autentikus, fekete-fehér némafilmről van szó, amelyben nem csak a betűtípusok, a zene vagy az egyéb stiláris alapvetések tükrözik a húszas évek filmgyártását, de a technikai finomságok is: a filmet az akkoriban még nem használt zoom-technika nélkül, 1.33:1-es képarányban (azaz nem szélesvászonra, hanem szinte négyzet alakban) vették fel. És persze – mégis csak a huszonegyedik századról van szó – beköszön a posztmodern is: Hazanavicius végig játszik (méghozzá nagyon elegánsan) a némafilm-hangosfilm ellentéttel, úgy az álomjelenetben, mint a film végén; nem csak a hangok remekül előkészített behozásával, de olyan ötletekkel is, mint hogy George Valentin végül megszólal, míg a színésznő egyszer sem, holott éppenséggel ő volna a hangosfilmsztár.
Bérénice Bejo Ugyanez a tisztelgés – ráadásul épp ilyen stílusosan – megvan a sztoriban is, csak abból már kimaradt az a posztmodern látásmód, amely a formai megvalósítást különlegessé tette. A történet ugyanis egy percig sem lép ki egy fekete-fehérsége ellenére is rózsaszín, naiv tündérmese keretei közül: a karakterek épp olyan egyszerűek, a fordulatok épp olyan kiszámíthatóak, a lelki „mélységek” épp olyan sekélyek, a problémaábrázolás épp olyan butuska, a poénok épp olyan egyértelműek, mintha tényleg nyolcvan évvel ezelőtt készült volna el a film. Még a főhős, Jean Dujardin sem mutat meg többet karakteréből, mint amit a nagy, jellegzetesen némafilmes gesztusokkal meg lehet – partnernőjében, Bérénice Bejóban legalább van egy kis titokzatosság, amitől sosem lehet pontosan tudni, hogy mi lesz a következő lépése.
Persze, remek az ötlet, szép a megvalósítás, bájos egy film ez így is – de az igazán szép teljesítmény az lett volna, ha ennél a bájnál valamivel mégiscsak többet tud adni ez A némafilmes című némafilm.”