Hangolás

„Michael Hazanavicius két feladatot vállalt, de csak egyet teljesített: A némafilmes tisztelgésnek tökéletes, filmként viszont szinte szóra sem érdemes. Autentikus, fekete-fehér némafilmről van szó, amelyben nem csak a betűtípusok, a zene vagy az egyéb stiláris alapvetések tükrözik a húszas évek filmgyártását, de a technikai finomságok is: a filmet az akkoriban még nem használt zoom-technika nélkül, 1.33:1-es képarányban (azaz nem szélesvászonra, hanem szinte négyzet alakban) vették fel. És persze – mégis csak a huszonegyedik századról van szó – beköszön a posztmodern is: Hazanavicius végig játszik (méghozzá nagyon elegánsan) a némafilm-hangosfilm ellentéttel, úgy az álomjelenetben, mint a film végén; nem csak a hangok remekül előkészített behozásával, de olyan ötletekkel is, mint hogy George Valentin végül megszólal, míg a színésznő egyszer sem, holott éppenséggel ő volna a hangosfilmsztár.