Portré, szakmai és történelmi keretben

„Persze a könyv leg(f)első rétege a sztori, Kapuściński élete, amely feltűnően jellemző lenyomata annak a kornak (1932-2007), amelyben élt. Ez az általánosítás nem alaptalan, hiszen működési területe, világismerete messze túlhaladt Lengyelország, Európa határain, élt Kínában, Indiában, Ázsia és Latin-Amerika több országában, és szinte hazajárt az általa annyira szeretett Afrikába. Mit szeretett annyira ott – és másutt is? A folyamatos és szembetűnő változásokat. Hogy úgy érezhette, rajta tartja szemét és kezét az emberiség ütőerein. Állítólag 27 államcsínyt, forradalmat élt át, háborút szinte nem is vívtak nélküle, szívesen mesélte történeteit fogságról, éhezésről, agyonlövetésre ítéléséről. Csakhogy nem kalandorvér, beteges magamutogatás hajtotta, hanem az a szenvedély, hogy időben meglássa, megértse és felmutassa, amit meglátott és megtudott.

Riporternek lenni talpalós szakma, az ő zseniális teljesítménye azonban sokkal több annál, hogy csupán kíváncsisággal és íráskészséggel volna leírható. Bár tanítványainak szüntelenül hangsúlyozta, hogy a tehetségnél nem kevésbé fontos a kitartás, a koncentráció és a szenvedély, azért mindebből neki sokkal több jutott az átlagnál. Nem csak a génjeiben, hanem a sorsában, majd a küldetéstudatában is. Gyerekkorában, a lengyel kisvárosban láthatta, amint a körme alá vert szögekkel kínoznak ártatlan embert a csendőrök, hallhatta annak üvöltését, akinek lenyúzták, majd sóval hintették be az arcát, csoda-e, ha egész életében a szegények érdekelték. Mindig a szenvedők, a sorsüldözöttek, a küzdők között »gyűjtötte az anyagot«, megvetette azokat, akik a brutális valóságtól gondosan szeparált, légkondicionált szállodáikból ki sem mozdulva küldték tudósításaikat, elviselhetetlenül unalmasnak érezte volna, hogy Brüsszel vagy Washington »eseményeiről« tudósítson. Életveszélyben, belebetegedve is mindig ott volt, ahol lényeges arcát mutatta a viharosan zajló történelem, amelyet