„Tamás Ilonka, aki majd' száz éve született az Osztrák-Magyar Monarchiában, soha, senki nem kérdezte meg, le kíván-e mondani magyar állampolgárságáról, egyszerűen meghúzták az új határokat, tetszik vagy sem, lett belőle csehszlovák állampolgár, aztán újra határokat húzogattak, lett belőle szlovák állampolgár. Nem is akármilyen, egyébként. A Szlovák Köztársaság aranyplakettjét is kiérdemelte pedagógiai munkásságával, most, a százhoz közel is nyugdíjasklubot vezetett, hasznos, fontos tagja volt a közösségnek.
Áprilisban gyorsított eljárással kapta meg a magyar állampolgárságot. Akkor Pozsonyban még azt hazudták, ezért nem veszíti el a szlovákot. Most meg elvesztette. Fenét vesztette el, persze. Ez az elvesztés a gyáva, kisstílű, cinikus férgek (ejtsd: szlovák kormány) szóhasználata. Elvesztette? Ment Ilonka néni, rótta Rimaszombat poros utcáit, nem figyelt oda, egyszer csak kiesett a zsebéből a szlovák állampolgárság, elvesztette, nem találja, hát, ez van, nagyon sajnáljuk, de nincs mit tenni? Nem, dehogy. Nem elvesztette, hanem megfosztották az állampolgárságától. A jogaitól. Attól a jogától, hogy döntéseivel is részt vehessen a közösség életében, amelyhez tartozik, amelyért annyit tett. Rimaszombatéban, Szlovákiáéban.
Tamás Ilonkát Magyarországra hozta itt élő lánya. Injekciózni kell az édesanyját, nyugtatóra van szüksége, annyira felzaklatták az események.
Gratulálok, Szlovákia! Győztél. Legyőztél egy nemzetbiztonságilag rendkívül veszélyes, százéves tanárnőt. Elment. Huhh, fellélegezhetsz. Gigászi küzdelem volt, de ilyen egy erős ország, na.”