Magánhatalmak

„Azt írja Pokol Béla a médiatörvényt több ponton alkotmánysértőnek minősítő alkotmánybírósági határozathoz írt különvéleményében, hogy meghaladott az a nézet, amely szerint »a sajtószabadság alkotmányos védelme kizárólag az állam közhatalmával szembeni védelmet« jelenti. A valódi veszélyt »a demokratikus nyilvánosságra«, ahogy ezt állítólag »médiaszociológiai elemzések tömege mutatja« – nem ugyanazokat a könyveket olvassuk -, »a szervezett magánhatalmak tömegmédiumok feletti és közvetve az emberek feletti uralma jelenti«. Eredetileg azt terveztem írni, hogy a Médiatanács a Klubrádió-döntéssel igyekezett gyorsan cáfolni ezt az állítást. Pedig nem így van, a döntés éppen alátámasztja az állítást. Igaz, nincs szó »az egész euro-atlanti térségben« szerveződő globális médiahatalomról. Nekünk kisebb pálya és ehhez igazodó kispályás játékosok jutnak, de magánhatalomnak ugyancsak nem vagyunk híján.

A jelenleg leghatékonyabb magánhatalmat mifelénk Fidesznek hívják. Viselkedésében nehéz más motivációt találni, mint ennek a magánhatalomnak a lehető legszélesebb és legtartósabb kiterjesztése. E magánhatalom – nem tudok szabadulni a kifejezéstől -- szoros kölcsönhatásban áll további, őt fenntartó és általa fenntartott magánhatalmakkal, a gazdaság szinte minden területén. Ráadásul e magánhatalmak – gazdasági potenciáljához képest kissé talán eltúlzott – vonzalmat éreznek a média iránt, a közterületi reklámoktól a kereskedelmi rádión át az ingyenes napilapokig. Olyan folyamat zajlik a médiapiacon, amihez hasonlóról szerb, bolgár, ukrán kollégák számolnak be rendszeresen különböző konferenciákon. E beszámolókat eddig a kívülálló borzongásával hallgattuk, most már sajnos magunkénak is érezzük őket. (...)

A Médiatanács döntése, amivel elhallgattatta az értelmes beszéd egyik fontos fórumát – tényleg alig marad más, mint az internet -, e folyamat szerves része. Amellett se menjünk el szó nélkül, hogy már a Klubrádió maga is ugyanennek a folyamatnak a szülötte, sem az elindulásában, sem a működésében nem a tiszta piaci megfontolások voltak a meghatározók. Élvezte annak a torz logikának az előnyeit, amibe aztán bele is bukott. Mindezzel együtt az eltűnése súlyos sebet ejt a nyilvánosságon.

Őszintén szólva elegánsabb megoldásra számítottam. Azt hittem, a Médiatanács hagyja, hogy a Klub nyerjen, és utána nézi, ahogy a ráerőltetett feltételek között elvérzik. Ehelyett bevállalta az újabb hazai és nemzetközi tiltakozásokat, a brutális megoldás politikai árát. Ráadásul a Médiatanács napirendjéből úgy tűnik, a döntés saját magukat is váratlanul érte: a napirendet az ülés napján módosították úgy, hogy előtte egyáltalán nem szerepelt rajta frekvenciapályázati kérdés, és a módosítás is csak „a Budapest 95,3 MHz körzeti rádiós médiaszolgáltatási lehetőség hasznosítására benyújtott Pályázati Ajánlatok értékelésének előkészítését” említi. Addig-addig, amíg döntés lett belőle. Ez a megoldás arra jó volt, hogy sem a Klubrádióért aggódó tömeg, sem a döntésre kíváncsi újságírók nem árasztották el a Reviczky utcát.

Szóljon hangosan az ének, ezt óránként legfeljebb öt percre szakítsák meg közlekedési hírek és időjárás-jelentés. Ez az, amit a médiaszolgáltatási jogosultságért folyó pályázattal a Médiatanács a sokszínű, plurális médiarendszerért tenni tudott. Sőt, mindhárom budapesti pályázati felhívást pontosan ugyanazokkal a feltételekkel tette közzé! Mégis, hogyan vezetne éppen ez a sokszínűséghez? Sok zenei rádió, kevés közélet, illetve ami mégis, az Kossuth Rádió és Lánchíd Rádió. Transzatlanti médiahatalmak.”