Kádár él?

„– Tessék? – így a banktisztviselő, önöknek nem is kölcsön kellene, hanem csak afféle garancia, hogy ha bajba jutnának, akkor mi majd segítünk?  Meg hogy a főnök legyen olyan szíves és ezt mondja el a többi bankos kollégának a klubban, mert különben fuccs a jó hírüknek? 

– Nos, nagyon sajnáljuk, de ilyesmivel csak azoknak szolgálhatunk, akik a kérdéses összeget hiánytalanul és előre leteszik a trezorunkba, elvégre nekünk is kell valamilyen biztosíték, ez talán érthető.

– Kölcsön az viszont volna, mégpedig rendkívül méltányos kamat mellett, és a jelzálog bejegyzéséhez sem ragaszkodunk, csupán a mi pénzügyi, életvezetési tanácsainkat szükséges megfogadniuk, természetesen kizárólag a saját érdekükben. Hogy ne legyen gond a visszafizetéssel. Mert mi előre tekintünk és a közös jövőben gondolkodunk.

– Hát akkor lássuk uram, tehát a családban ön viszi a pénzügyeket? Igen, szóval ön vitte eddig. Mert ezután majd a felesége veszi át szépen a dolgokat, úgy mindenki jobban jár, tudja, a genetikailag beléivódott anyai ösztön, az kell inkább ide, nem holmi férfias hősködés.

– Hány tagú a háztartás, mennyi az összjövedelem? Hogy a két nagyszülő nyugdíját is beleszámolták? Uram Isten, hol élnek önök, hát a tulajdon szentségéről még nem hallottak? Azonnal adjanak vissza mindent az öregeknek, különben már be is fejeztük a tárgyalást.

– Szóval azt mondja, hogy jövőre már csak 2,5%-al lesz több a kiadásuk, mint a bevételük, mert eladásra szánják az utazó ügynök családfő új, korszerű autóját és egy lestrapált húszéves roncsot vesznek helyette? Nos, ez csupán egyszeri tétel, sajnos, a mi szabályaink szerint az egyenlegnél nem vehető figyelembe.

– De tudja mit, úgyis ellenőriznénk maguknál a helyszínen negyedévenként mindent, kiküldöm inkább önökhöz az egyik kiváló szakértőnket, aki majd – versenyképes díjazás ellenében – pontosan úgy fogja a család pénzügyeit vinni, ahogyan mi szeretjük. Ne strapálja magát ilyesmivel sem ön, sem a kedves felesége, csak arra figyeljenek, hogy meglegyen mindehhez az elegendő nagyságú bevétel.

– Mert ugyebár a kiadások, azok túlméretezettek, azokból bizony faragnunk kell. Havonta színház, koncert, utána szerény vacsora? Na de kérem, ilyen helyzetben? A gyerekek meg úszni, ilyen-olyan különórákra, sportkörbe járnak, nyelveket tanulnak? Lássák be, ez így nem mehet tovább. Ha pedig valóban és végleg képtelenek a mostaninál nagyobb bevételhez jutni, akkor bizony állami gondozásba kell őket adni, az öregeket meg szeretetotthonba.

– Ugyan, dehogyis vagyunk mi szívtelen vadállatok, pontosan érzékeljük, hogy mindez milyen durván hangzik, de a kapitalizmus, amire a legutóbbi választáskor is szavazni tetszettek ugyebár, az már csak ilyen. »Nem tökéletes, de egyelőre jobb nincs«, mondta valahogy ekképpen az a híres angol politikus, tudja...”