„A kulturális kormányzat mintha elaludt volna. Közben a kultúra, a szellemi élet intézményei csak vergődnek – és nem csak a pénzhiány okán. Most például nem múzeumi negyedről kellene álmokat szőni, hanem inkább a meglévőket és felbecsülhetetlen értékű műtárgyaikat kellene megőrizni. Nem új múzeumot kellene építeni, megbontva a környék rég kialakult arculatát, hanem az ocsmány „vaskefét” kellene végre eltakarítani. Az értékőrzést és a működést kell segíteni mindenütt, nem az intézmények sok pénzt emésztő ide-oda rakosgatását, vagy presztízsberuházásokról szövögetni terveket. Álomba merülés előtt arról kellene gondoskodni, ami van, és amire holnap is szüksége lesz az országnak. Érvényes ez a kulturális élet más területeire is. A magyar kultúra, a szellemi élet túlélése a nemzet túlélését jelentheti, nemzetstratégiáról pedig a nemzeti szellem, a nemzeti kultúra érvényesülése nélkül nem lehet beszélni. Ha ez harcot jelent a nemzetközi liberalizmus hazai hálózataival szemben, akkor azt a harcot itt belül vállalni kell. Ez a lehetőségünk még megmaradt Európában.”