„Közben a cukros fizetni kezdett. Újabb negyedórás játék: étkezési utalványokat lapozgat, a pénztárosnő egyesével aláírogat, iktat, öszszehajt, lefűz és így tovább. Nesze neked: cafeteria. Már az affektálos álolasz névért is szívből gyűlöli az ember (az angol jelentés: menza, kábé), nem mintha nem gyűlölne elvből minden jegyrendszert.
Aztán ha belegondolunk jobban, föltárul az intézményesített korrupció ördögi világa: az állam agyonadóztatja a dolgozót (jó, most már csak agyonjárulékoltatja, de az ugyanaz), aztán nagy kegyesen adókedvezményeket ad különböző dolgokra, olyanokra, amiket így-úgy éppen kilobbiznak valakik, az utalványokat magáncégekkel bocsáttatja ki, tehát az állam pénzjegynyomtatási jogot adományoz, hivatalnokseregek csukogatják és nyitogatják a kiskapukat, dolgozzák tovább a szabályokat, az utalványoknak feketepiaca keletkezik, azt is üldözni kell, más ágazatok is adókedvezményes utalványért lobbiznak, azok is kapnak, ok mindig van, üdülési csekk, fürdőzési utalvány, szotyolabon, jódlijegy, az egész rendszert milliárdokért működtetik, könyvelők hada könyvel, aláír, iktat, lefűz, mint a pénztárosnő, a szabályokat reszelik, csiszolják naphosszat, aztán az egész ellen lehet bürokráciacsökkentő csomagot indítani, ha már minden más lehetőséget kimerítettünk. Végül: a költségvetési lyuk tágul, az adóteher nő.
Summa summarum: a cafeteriarendszer kiagyalója, fenntartója, támogatója, igénybevevője egyként a dolgozó nép ellensége.
Zöldgomb-pinkód-zöldgombot kérek!”