„Hadd szögezzem le: nem kívánom Vona Gábor mélyen tisztelt belső szerveinek romlását. De azt eléggé, hogy a szerencsétlen országban, melyet hazámnak tekintek, az általa képviselt szellemiség ne kapjon teret. Akkora szólásszabadságot, amibe a náci propaganda belefér, nem szeretnék.
Páran noszogattak, hogy kérjek bocsánatot Vona Gábortól. Nem fogok. Nagyon örülök, hogy megírhattam A rák egye ki a beled, Vona című cikket; minden szavát jó lelkiismerettel vállalom. (A cím favágás közben jutott eszembe, akkor jönnek a legjobb gondolatok.) Örömömre szolgált az is, hogy akik megfelelő szemüveggel olvasták (vagyis tudnak olvasni), megértették a szerzői intenciót. Vagyis: a cigányok iránti szeretetet, az iróniát, s persze a mélységes felháborodást. Rengeteg hálás és bátorító visszajelzést kaptam, hívőktől és nem hívőktől, mindenféle jóérzésű embertől, és ami legjobban esett, cigányoktól is.
Vona azóta hisztériázik, hogy a szíve kirohadását meg a bele elrákosodását akarjuk. Persze, hogy ezzel a hisztivel is hazudik. Persze, hogy egy (cigány körökben nem is túl durva) szólást idéztem. S ha már egy náci – horrribile dictu – hazánkban közszereplő lehet, a legkevesebb, hogy a karcos kritikát elviselje.”