„A kalapos király feloszlatta a szerzetesrendeket. Mert nem hajtottak elég hasznot. Őt hívtuk a felvilágosult uralkodónak. Sokáig voltunk a felvilágosodás rabszolgái. Pedig minden rémületünk ott fogant, a felvilágosodásban. S ez a tény egyáltalán nem jelenti azt, hogy ami előtte volt, az nagyszerű volt. Vagy tökéletes volt.
Nincsen elveszett éden. De a felvilágosodás merészelte először kijelenteni, hogy ő a vízválasztó. A paradigmaváltás. Pfúj… És a felvilágosodás hitette el a Semmi emberrel, hogy ő a Minden. És még Nietzschének sem volt aztán annyi bátorsága, hogy megölje a középszert s a mocskos lumpenprolit. Nietzsche is csak az Istent tudta megölni, és gügyögött hozzá. Mert semmi sem könnyebb, mint Istent ölni.
Csupa felvilágosult lélekgyilkos. Lélekölő. Csupa nyomorult. Csupa tizenegyedik szín… Csupa ember. De csak a vágyaival, ösztöneivel, megátalkodottságaival, földhözragadtságával, porba hullva, gyalázatosan. Semmi isteni sugallat. Semmi transzcendens. És semmi lemondás. A felvilágosodás óta az ember célja önmaga. És ilyen együgyű, szánalmas célja nem volt az embernek Neander-völgy óta.
És a kalapos király feloszlatta a szerzetesrendeket, mert nem hajtottak elég hasznot.”