„1. A Fidesz politika-felfogásában a harcnak, a konfliktusok vállalásának mindig is kitüntetett szerepe volt. A párt vezetői számára politikai beilleszkedésük, beletanulásuk során alapvető tapasztalattá vált, hogy a számukra kedvezőtlen (vagy nem kedvező) hatalmi viszonyokat csak érdeksérelmek árán, éles küzdelemben tudják megváltoztatni. Szemben az MSZP-vel, amely a diktatúra idejéből örökölt beágyazottsága és szervezettsége okán általában a status quo-ban volt érdekelt, s ezért a konszenzusos politikát inkább vállalhatóbbnak gondolta (szavakban mindenképp, de időnként tettekben is), a Fidesz meggyőződésévé vált, hogy táborteremtésre, hosszú távú megmaradásra és a struktúra átalakítására egyaránt a konfliktus lehet alkalmas. Láthatóan a 2002-es vereségből sem azt tanulta meg a párt és vezetője, hogy helyesebb lett volna gesztusokat gyakorolni, mérsékeltebben politizálni, kevesebb frontot nyitni, hanem éppen ellenkezőleg: azt, hogy még több keménységre és határozottságra lett volna szükség.
2. A második Orbán-kormány politikáját jellemző járatlan út kapcsán utaltam már arra, hogy ebben a kockázatos kísérletben van egy harmadik »k« is: a konfliktusok ugyanis szinte kódolva vannak, hiszen a kormánytöbbség folyamatosan tyúkszemekre lép, érdekeket sért. Ahhoz, hogy a kormány elérhesse céljait, olyan új módszereket, eszközöket kell alkalmaznia, amelyek szokatlanok a magyar politikában, de idegenek a megállapodott nyugati demokráciák gyakorlatától is. A nyugdíjpénztárak elleni küzdelem, az Alkotmánybíróság jogköreinek csorbítása, továbbá egyéb intézményi és személyi átalakítások nem eseti, egyedi ügyek (ezért nem is érthetők meg önmagukban), sokkal inkább ennek az új politikának a járulékos elemei, amelyek nélkül sokkal nehezebben tudna haladni (ha egyáltalán tudna) a kormány a saját maga számára kijelölt úton.”