„[Iveta Radičová szerint] veszélyben van az euró jövője. Ezt hangosan, nyilvánosan jelenti ki.
Hihetetlen, közép-afrikai szint. (Bocsánatot kérek néhány közép-afrikai országtól ezért az összehasonlításért.)
Először is: az euró máig az európai integrációs folyamat LEGSIKERESEBB projektje. Nézzük meg globálisan, honnan indult pl. a dollárral szemben, s milyen pályát futott be azóta. Nemcsak az európaiak, de a világgazdaság érdeke is, hogy az euró erős valutaként fennmaradjon.
Másodszor: aki most jön rá arra, hogy az euró használatának vannak kockázatai is, az tényleg az újszülötti rácsodálkozás elemeit produkálja. Kocsmaszinten lehet ilyeneket mondani, de legfőbb állami vezetőként nem ajánlatos. Talán nem érdektelen egy pillantást vetni arra, hogy nyilatkoznak a fontos európai államok vezető politikusai eme kérdést illetően – akik pedig bizonyára több információval is bírnak, mint a periféria vezetői. Az euró lényegében azt jelenti, hogy a tagállamok közös pénztárcát használnak. Régóta köztudott Európában, hogy a pénzhez való viszony terén csakúgy, mint a költségvetési fegyelem viszonylatában eltérő kultúrájúak a déli államok és az északi, elsősorban a protestáns gazdasági filozófián felnőtt társadalmak. Nem véletlen, hogy az EU szolidaritási alapjaiba is ez utóbbiak a nettó befizetők.
Harmadszor: az euró tényleg gyengélkedik. Ennek kapcsán három terület nevezhető meg érzékenyként, olyanként, ahol hibák történtek, ill. történnek.
Az első: túl könnyen, laza felelőtlenséggel vették fel a mediterrán országokat az euróövezetbe. A politikai döntés fontosabb volt a szakmai mélyelemzéseknél, hiszen akkor is tudták, hogy a görögök, olaszok, spanyolok, portugálok hajlamosak arra, hogy túl kreatívan viszonyuljanak a pénzügyi könyvelésekhez. Ez már az euró létrehozatalakor probléma volt, ezért gördített akadályokat a létrehozatala elé az akkori német jegybank vezetősége, ezért találták ki a maastrichti ( nem minden vonatkozásban legszerencsésebb) kritériumrendszert az euróövezet működtetésére. Az ügyben ugyanis Helmut Kohl akkori német kancellár politikai akarata volt a döntő, s a német jegybank legalább a belépés és a működtetés bizonyos feltételeinek szigorítását tudta kiharcolni. Az is igaz, hogy a világban egyébként is jelentős a túlköltekezés, s ez ügyben pl. az USA sem tiszta. Globális, nagyon komoly problémáról van tehát szó, amelyet nemcsak európai, de világszinten kell kezelni.”
