„Véget ért a cancúni klímacsúcs. Eredményei csak azoknak nem okoztak csalódást, akik nem reméltek semmit a tanácskozástól. Cancúntól nem azt vártuk, hogy megszülessen a kiotóit felváltó egyezmény. A cél az volt, hogy előkészítse a 2011 végén megkötendő, a világ minden jelentős kibocsátójára, iparosodott és fejlődő országokra egyaránt kötelező erejű globális éghajlatvédelmi megállapodást. Sort kellett volna keríteni az elfogadhatónak tekintett globális hőmérséklet-emelkedés meghatározására. Meg kellett volna állapodni a csökkentés megengedett eszközeinek köréről. Egyezségre kellett volna jutni a szükséges eszközök pénzügyi terhei megosztásának alapjairól is. Ebből gyakorlatilag semmi nem teljesült. (...) A klímatárgyalások újabb eredménytelen köre arra utal, hogy elfogyott a lendület, az egyes országok rövid távú részérdekeinek felülkerekedése a teljes nemzetközi klímavédelmi folyamat kudarcával fenyeget. (...)
A globális megegyezés ma is elsősorban az Egyesült Államokon múlik, különösen most – a hagyományosan klímaszkeptikus republikánusok – kongresszusi előretörése után. Kína alig hajlandó megegyezésre, újdonsült gazdasági erejében bízva teljesen saját menetrendet és megoldásokat alkalmaz. Ebben a helyzetben különösen nagy az Európai Unió felelőssége, amely az éghajlatváltozás elleni küzdelmet szolgáló ENSZ-tárgyalásokban évek óta vezető, de elégtelennek szerepet játszik. Ahhoz hogy életben maradjon a jövő évi megegyezés reménye, intenzív munkára van szükség az elkövetkező egy évben. Így ebben Magyarországot -az EU soros elnökeként – globális felelősség terheli.”