„A patinás múltú nemzeti filmgyártás Európában még vívja utóvédharcait. Sőt Berlin, Velence, Cannes és Karlovy Vary tükörtermeiben akadnak még magyar fesztiválvendégek is. A veterán Tarr Béla vagy Fliegauf Benedek, Mudruczó s a többiek, a „kísérletező magyar film” reprezentánsai állják a sarat. Véd- és dacszövetségben a keserédes román filmekkel. Utóbbiak szociologizáló szériájával ugyanakkor lassan eltelik az »európai« közönség, amely mindig kapható volt a vasfüggönyön túli küszködés felmagasztalására. A lengyelek pedig szakemberexporttal biztosították pozícióikat, bennünket viszont afféle markotányosnőként regisztráltak. Mik lehetünk még egyáltalán? Olcsó felvonulási terep, díszlet, statisztéria s habzsoló fogyasztópiac? Lásd Schwarzeneggert, aki a Nemzeti Galéria kupolája alól lép elő mint Vörös zsaru, Robin Hood, a népfi pedig a gödöllöi bükkösben kopaszt tokás apátokat, de itt van Angelina Jolie is, aki egy új szerep miá’ lurkóit is kénytelen nálunk beiskolázni.
Apropó, »magyar iskola«! Hosszú évek óta rajtunk a félsz: mintha sosem forgott volna a világ vetítőtermeiben a Körhinta vagy a Szerelem, s alig lenne tanító szerzete, pallérozni való növendéke, közönsége – Talpalatnyi földje – a magyar film egyetem(esség)ének. S tán csak nem a tájolódási-kötődési defektus miatt az a sok, mil liárdokat felemésztő útkereső kísérletezés? A nézetlen és nézhetetlen filmek garmadája.
Nem könnyű azonosulni a hazai filmmel. Hozzá hűnek maradni. Ökörködésein göcögni, tűrni magamutogatását, botlásait. A ritka hősöket, s a nagy tisztítótűz-katarzist kivárni. Különösen magas a vetélési arány a kollektív azonosságtudatot is formálni kívánó mozik kihordásában, amelyek e relativizált világban, jól-rosszul, közhasznú értékeket kínálnak. Mint a lengyel Tűzzel-vassal, az orosz Szibériai borbély s most már a szlovák Bathory. Mi meg csak toporgunk A Pál utcai fiúk, az Abigél, az Egri csillagok forrásvidékinél. Nélkülöztük, igaz, a mesterek konok kurázsiját, s a tűréshatáron túl a kormányzati szándékot nemzeti múltunk szakadatlan leképezésére, s újraértelmezésére. Holott e nélkül nincs menekvés az egyetemes filmmoslék felzabáltatásától! Jó szándékú kísérlet s szomorú karikatúra lett a Honfoglalás, s idétlen bökmű a Helyfoglalás, avagy a mogyorók bejövetele. Fájdalmas veszteség továbbá Jancsó alkotói hitelének módszeres önfelélése, s hogy az Oscar-díjas Szabó István sem lelte meg a Monarchia romjain a szegletköveket szeretett Közép-Euró pája feltámasztásához.”