„A patinás múltú nemzeti filmgyártás Európában még vívja utóvédharcait. Sőt Berlin, Velence, Cannes és Karlovy Vary tükörtermeiben akadnak még magyar fesztiválvendégek is. A veterán Tarr Béla vagy Fliegauf Benedek, Mudruczó s a többiek, a „kísérletező magyar film” reprezentánsai állják a sarat. Véd- és dacszövetségben a keserédes román filmekkel. Utóbbiak szociologizáló szériájával ugyanakkor lassan eltelik az »európai« közönség, amely mindig kapható volt a vasfüggönyön túli küszködés felmagasztalására. A lengyelek pedig szakemberexporttal biztosították pozícióikat, bennünket viszont afféle markotányosnőként regisztráltak. Mik lehetünk még egyáltalán? Olcsó felvonulási terep, díszlet, statisztéria s habzsoló fogyasztópiac? Lásd Schwarzeneggert, aki a Nemzeti Galéria kupolája alól lép elő mint Vörös zsaru, Robin Hood, a népfi pedig a gödöllöi bükkösben kopaszt tokás apátokat, de itt van Angelina Jolie is, aki egy új szerep miá’ lurkóit is kénytelen nálunk beiskolázni.
Apropó, »magyar iskola«! Hosszú évek óta rajtunk a félsz: mintha sosem forgott volna a világ vetítőtermeiben a Körhinta vagy a Szerelem, s alig lenne tanító szerzete, pallérozni való növendéke, közönsége – Talpalatnyi földje – a magyar film egyetem(esség)ének. S tán csak nem a tájolódási-kötődési defektus miatt az a sok, mil liárdokat felemésztő útkereső kísérletezés? A nézetlen és nézhetetlen filmek garmadája.