Ki nem találná, hogyan készülnek az amerikai városok a „demokrácia ünnepére”
Van, aki szerint az Egyesült Államok egy harmadik világbeli ország szintjére süllyedt.
Teltek a percek, és a bosszúságom lassan átfordult valami különös, nehezen leírható belső vibrálásba.
„Az első élmény, határozottan emlékszem, a bosszúság volt. A stúdió előtt állók egyértelművé tették, hogy kimenni most nem lehet, így aztán mindannyian leültünk és vártunk. Volt persze valami izgalmas ebben a helyzetben, rengetegen sürögtek-forogtak, ott tanakodott a két politikus is, televíziós emberek mérlegelték, hogy mi lenne a helyes eljárás részükről, kell-e, lehet-e közvetíteni. Akadt olyan lelkes bemondó hölgy, aki operatőrrel indult volna azonnal az utcára, mások azon törték a fejüket, hogy ki lehet-e tenni valahogy a kamerákat az ablakba. Fáradtnak éreztem magam, ezért a szenzációnak a szokásosnál kevésbé tudtam örülni, bosszantott, hogy ott kell kivárnom azt a körülbelül fél órát – gondoltam akkor -, amíg a rendőrség rendet tesz és megoldódik a helyzet. Másnap korán reggel várt az egyetem, haza akartam menni, a tévében szívesebben néztem volna, ami az utcán történik.
Teltek a percek, és a bosszúságom lassan átfordult valami különös, nehezen leírható belső vibrálásba. Mint amikor a mezőn áll az ember, a szél furcsán kavarog, egyre furcsábban, s bár tudja, tudni akarja, hogy nem történik semmi különös, mégis egyre élesebben próbál figyelni a zajokra, a rezgésekre. Az eszem felfogta, hogy nem lehet baj, egy ilyen kiemelt közintézményt biztosan meg tud védeni a rendőrség, egy pár ezres tömeg lecsillapításához nincs szükség másra, csak megfelelő számú egységre, szóval mindezt biztosan tudtam, mégis kutatni kezdtem az arcokban. Márpedig az én belső nyugalmam egyetlen tekintetben sem köszönt vissza. Fontos emberek, sokat látott televíziós vezetők néztek egymásra rémülten, s a két magabiztos politikus arca is egyre komorabb lett. Először ettől, tőlük ijedtem meg.”