„Tisztelt Elnök Úr! Kétségtelen, hogy joggal vetheti fel Ön a kérdést, vajon Ságvári Endre halálának 66. évfordulóján tisztelői miért a Legfelsőbb Bíróság és Ügyészség székháza előtt, a Markó utcában tartják a megemlékezést? Annak hatására, hogy az LB 2006-ban elmarasztalta Ságvári Endrét, emléktábláját notóriusán összetörték. Nem egyszer, hanem háromszor. A budakeszi úti emlékhely felszámolásához a bírói-ügyészi elit hozzájárult, ezért kérjük, hogy itt a Markó utcában, az LB saját falán állítsák fel a jogász Ságvári Endre emléktábláját! E nélkül ugyanis felmerülhet a gyanú: nem pont egyenes szándéka szerint adott lökést a magyar jogász elit a hungaristáknak a Ságvári Endre rovására rendezett (Kristóf László) üggyel? (...)
Idézem az LB büntető kollégiumának elnökét: »Ugyanakkor - mélyreható elemzés nélkül is -a köztudomású tényként kijelenthetjük, hogy 1944. július 27-én Magyarországon nem volt polgárháború.«
Mi azóta is kérdezzük; mi volt a magyar Holokauszt jogi meghatározása? Tény, hogy a német megszállás után nyíltan a behódolt magyar kormányszervek, mint ellenséget kezelték a zsidó származásúakat, a politikai ellenzéket, és velük szemben kíméletlenül járt el tekintet nélkül magatartásukra, korukra, nemükre, fegyvertelenségükre, egészségi állapotukra. A német megszállókat támogató fegyveres testületek rátámadtak a lakosságra és kiszemelt ellenfeleik között mészárlással egyenértékű deportálást hajtottak végre. A polgárháború, esetén a polgári lakosság védelméről rendelkezik az 1949-ben született Genfi Egyezmények, amely pont a II. világháború tapasztalata alapján, és emiatt születtek. E jogforrás kategóriájának (polgárháború) jogi elszigetelése az LB önkényes döntése volt. Felmerülhet a kérdés: nem pont azért szúrja Ságvári Endre története némelyek szemét, mert egy magyar ember a 400 ezer meggyilkolt polgártárs közül felvette a harcot, és ezzel a tettel megmutatta a magyar Holokauszt jogértelmezésének tartalmát?”
