Egy kis számtan

„Az idén annyi történt, hogy egyetlen, potenciális ellenzéki tömb helyett három - eredetileg négy -, egymást is utáló kicsi-közepes párt lett a Fidesz ellenfele. Az 1989-ben megtervezett, elképzelt, feltételezett kétosztatú modellt szétzúzta a valóság, és az egyben maradt tömb - alig több mint 50 százalékkal - mindent vitt. A politikai-közjogi rendszer megdöntötte önmagát. Itt abba is hagyhatnánk, ha nem történt volna a közelmúltban mégis olyasmi, ami hasonlít a nemzeti összefogás Orbán-féle koncepciójára.

A 2008. tavaszi népszavazáson mindhárom kérdésre (kórházi napidíj, vizitdíj, taníj eltörlése) több mint 3,3 millióan szavaztak igennel. Ennyi vokssal sem addig, sem azóta nem ajándékoztak meg egyetlen pártot sem. Ha a Fidesz most ennyit kapott volna, már az első fordulóban övé a kétharmad, és nincs második forduló. De nem kapott, nem is kaphatott. Valamennyire még működő demokráciában nincs ilyen párt. Nincs ilyen csoda. A kezdeményező Fidesz szociális népszavazásnak keresztelte el az eseményt, de már az eredeti hét kérdés meghirdetésekor tisztázta, hogy a cél a kormány lemondatása. Utóbbit el is lehetne fogadni, de akkor se biztos, hogy a cél szentesíti-e az eszközt. A képviseleti demokrácia és a kormányozhatóság elvének látványos és maradandó hatású megcsúfolása megéri-e a kormánybukás valószínűségének x százalékos megnövekedését?

A Fidesz akkor úgy gondolta, hogy ez a 3,3 millió ember az ő szavazója. Csalódnia kellett. A »Gyurcsány, takaroggy« jelszava kevés egy civilizált, magát jobbközépnek gondoló erő egybetartásához. Hogy hová tűnt az a hatszázezer, aki 2010-ben már nem a Fideszre szavazott? Akárhogy nézzük, nem állhatott mind a szalonképes, emberarcú-baloldali LMP mögé. Marad a Jobbik.”