„Szóval, állok a Tisza-parton, Mindszentnél, és azért drukkolok, hogy maradjon hetekig hatszázötven centi felett, csapjon át a holtágakba, vigyen beléjük egy kis életet, a Fölső-Dögbe, Mártélyba, Tőserdőbe, Alpárba. Lenyűgöző ökológiai robbanást tud okozni egy ilyen árvíz. Ami nekünk katasztrófa, az az élővilágnak a legnagyobb áldás, a csoda. Néhány hét múlva zsüzsögnek az ivadékok a szélvizekben, az ártereken; gólyák, gémek, kócsagok bóklásznak a pocsolyás réteken, ja és rohadt sok a szúnyog.
Még mindig Tisza-part: jön a kávébarna víz, kavarog, a tetején fölfoghatatlan mennyiségű szemét. Pillepalack főleg, az a látványos, az fönn marad a felszínen; a meder alján sodródó autógumik, hűtőszekrények, kotonok, tetemek, oldódó mérgek nem zavarnak senkit. 2010-ben még mindig ott tart az ország, hogy szemétledobónak használjuk a folyókat. Obligát publicisztikai közhely-referencia: bezzeg az angolok a Temzét! (Szennyvízcsatorna volt, most meg lazac meg minden.) Üzenetértékű vagy milyen képsor az m1-en: riporter bejelentkezik a Sajó és a Bódva összefolyásából, hogy a drámai küzdelemről tudósítson.
Mögötte néhány helyi a legnagyobb lelki nyugalommal emelőhálózik (orvhalászik). Baj van, de a folyót rabolni akkor is muszáj. Nem szól vissza. Nem eléggé.”