„A rendszerváltás idején a liberálisok – konkrétan az SZDSZ-esek – mondták ki, hogy pártként, politizáló erőként nem lehet cél a személyek elleni küzdelem; pártként csak struktúrákkal és eszmékkel lehet szembeszállni. Magyarországon hosszasan sikerült is megőrizni a hallgatólagos konszenzust, amely erre épült, és sikerült elkerülni a személyes harcok eszkalációját. A konszenzust egyértelműen a jobboldal törte meg: elsősorban a szélsőjobb, de nem mellékesen az annak kegyeit hosszasan kereső Fidesz. S minél inkább elkerülhetetlen, hogy ezek erős hatalmat hozzanak létre, akár együtt, akár egymással szemben, annál inkább el kéne kerülni azt, hogy a konkrét személyek elleni harc jelensége egyáltalán, bárhol modellálódhasson.
Nemcsak a politika hat a társadalomra – a társadalom is hat a politikusokra, amennyiben visszaigazolja, hogy termékeny talajra hullajtották a magot. S ha egyre több helyen van ahhoz partner, hogy emberek a saját kezükkel verjék ki bárhonnan a saját ellenségeiket, akkor a parlamenti pártok politikusait sem fogja semmi visszatartani ettől a gyakorlattól. Ha viszont lentről nem kapnak ehhez elég muníciót, akkor még reménykedhetünk, hogy a »harc« sem a kommunista vagy úrikeresztény osztályharcos, sem a náci »fajharcos« értelmében nem fog eszkalálódni.”