Az egyik budapesti bevásárlóközpont épületében van egy csemegeüzlet, ahol a pult fölé néha kitesznek egy táblát: Holnap libatöpörtyű! Nem vagyok törzsvásárló, de annyi luxust megengedek magamnak, hogy egyszer-egyszer vegyek ebből a felséges eledelből, mert nincs jobb vacsora, mint az illatos töpörtyű friss, puha fehér kenyérrel, újhagymával, s hozzá egy pohár jéghideg, nyers tej. Másnap, nyitáskor beállok a sor végére, s míg lassan totyogunk előre, a Magyar Hírlapot olvasom. Az eladó minden vásárlótól udvariasan megkérdezi: kósert vagy a másikat tetszik kérni? Ugyanis ebben a csemegebutikban szinte minden igényt képesek kielégíteni. Mikor rám kerül a sor, az eladó tőlem nem kérdez semmit, becsomagol egy doboz töpörtyűt, s míg a pénzt előszedem, odahajol hozzám, s halkan mondja: „A férjem is ezt a lapot olvassa, azért gondoltam, hogy önnek a rendest adom”. Mögöttem már nem áll senki, s a kedves asszony elmondja, hogy több ismert politikus, színész, tévés személyiség vásárol nála – jól ismeri őket –, és úgy gondolja, hogy a kósert inkább a liberálisok kérik.
Csókolom! Viszem haza a vacsorára valót, s közben a libákra gondolok meg a libás Bajnaira. Szegény kis butuskák, örök áldozatok. Míg élnek, nem is sejtik, hogy halálukban töpörtyűként megosztják őket – akárcsak a magyarokat –, az egyikük kóser lesz, a másik meg tréfli. Állati ez a megosztottság.
Hermész a görögöknél az istenek hírnöke, emellett az irodalom védelmezője is volt. Nem tudom elhessegetni magamtól az érzést, hogy talán ezért volt valami közünk egymáshoz.