Az utolsó nagyinterjú Puhl Sándorral „Csak az menjen játékvezetőnek, aki hajlandó lemondani a szereplési vágyról”

A pandémia idején, a közszolgálati sportcsatornán újra látható volt az ön által dirigált 1994-es vb-döntő, az Olaszország – Brazília találkozó. Megnézte?...

Igen, de őszintén mondom: nem nagyon szeretem magam visszanézegetni, nem is a vb-döntővel kelek és fekszem.

Azért ne mondja nekem, hogy nem jöttek elő a régi emlékek!

Nyilván az emberben örökké megmaradnak a legszebb momentumok, pláne egy általa vezetett világbajnoki döntőé. De ennyi év távlatából egyébként is rengeteg emlék rögzül az emberben. Nem véletlenül szoktam azt mondani: akit egyszer a mozdonyfüst megcsapott, annak vége. De ezt úgy is csak az érti, aki jó pár meccset levezett már életében…

„Édesanyám miatt lettem játékvezető"       „                                                               

Ami tény: a világbajnoki döntő után, a kilencvenes évek közepén (emeljük ki a rengeteg emlékezetes mérkőzés közül az 1996-os Eb-elődöntőt, vagy éppen az 1997-es BL-finálét) rendkívül népszerű volt, szinte a csapból is ön folyt. Hogy viselte mindezt?

Nem könnyen… Határozottan zavart, de elfogadtam: aki közszereplésre vállalkozik, el kell viselnie, hogy akár pozitív, akár negatív értelemben, de megtalálják őt.

Visszatérve még egy gondolat erejéig a világbajnoki döntőre: egyetlen magyar résztvevőként mire gondolt a brazil és az olasz himnuszt hallgatva? Felrémlett az első mérkőzése, a mindössze 15 évesen vezetett Onód – Varbó találkozó?

Őszinte legyek? Nem igazából… A finálé előtt két nappal tudtam meg, hogy enyém lesz a döntő, s ilyenkor azért sok minden átfut az emberen, nem csupán egy mérkőzés, hanem szinte az egész pályafutása. S annak ellenére, hogy tudtam, az élet a legnagyobb rendező, persze, hogy izgultam: ötször öltöztem át, ötször megfésülködtem, többször ellenőriztem, hogy minden rendben van-e, jól szól-e a síp, megvannak-e a lapok, a jegyzettömb, jól fognak-e a tollaim?

S amíg a világ a brazil, majd az olasz himnuszt hallgatta, én egymagamban a magyart dúdoltam, hiszen akkor még nem egy országból jelölték ki a játékvezetői csapatokat, egy kolumbiai és egy iráni partjelzőm volt.  Férfiasan bevallom: nem sok hiányzott ahhoz, hogy előjöjjenek a könnyek…

Ha valaki olyan magaslatokba jut, mint ön, különösen érdekes lehet, hogy egy karrier miként is kezdődött el. Azt többször nyilatkozta már, hogy egy sérülés miatt döntötte el, hogy labdarúgóként befejezi, és átnyergel a „másik oldalra”. Nehéz elhatározás volt? S mit szóltak ehhez a szülei?

Egy 15 éves kamasz még nem feltétlen döntésképes az élet nagy dolgait illetően. Én például az édesanyám miatt lettem játékvezető! Ő látott meg az Észak-Magyarországban egy alapfokú tanfolyamról szóló hirdetést, s mivel egy térdsérülés miatt nem tudtam folytatni a focit, mondta nekem: „Fiam, menj el, így legalább a futball közelében maradhatsz!” Hallgattam rá…

„Jó versenyzőtípus voltam: a nagy tét nem lenyomott, hanem felpörgetett”

Mikor érezte, mikor éreztették önnel először, hogy van tehetsége a játékvezetéshez?

Ma már, ebben a rohanó, anyagias világban szinte teljesen kihalt, de a régi időkben a játékvezetői társadalmon belül is jóval nagyobb jelentősége volt az emberi értékeknek és kapcsolatoknak. Talán a pandémia kicsit visszazökkenti az embereket az igazi értékekhez. Az volt számomra az igazi fokmérő, ha az idősebb, tapasztaltabb játékvezetőktől kaptam egy-két jó szót; ezekből a visszajelzésekből, apró reakciókból rengeteg tapasztalatot lehetett gyűjteni. S én elég sok időt (1970 és 1980 között) eltöltöttem a járásban, megyei szinten. Ennél jobb iskola 15 és 25 éves kor között nem kell! 1980 telén mehettem az első országos edzőtáboromba; ha visszatekintek, a hatvanas, hetvenes évek futballja olyan, mintha az akkori Forma-1-et viszonyítanánk a mai, szuperszonikus körülményekhez. Sokszor egyedül működtem, előfordult, hogy csak egy partjelzővel, s ez bizony azt is magával hozta, hogy a térlátásom rendkívüli módon javult. (Nem feltétlen kell futballrajongónak lenni ahhoz, hogy emlékezzünk rá: az 1994-es vb-döntőben főhősünk milyen zseniálisan vett észre egy lesszituációt, pedig a segítője nem is jelzett! – VT)

Engedtessék meg, hogy egy személyes vonulatot is közbeszúrjak: 1984 szeptemberében – másodikos gimnazistaként – a helyszínen néztem meg a Vasas – Csepel mérkőzést. S félig-meddig laikusként megállapítottam: egész ügyes ez az érdekes nevű, debütáló játékvezető… Emlékszik még arra a meccsre? Hogy készült rá?

A zabszem tipikus esete jut eszembe – nem nagyon fért volna bele a nadrágomba… A debütáláson mindenkinek át kell esni, bármelyik osztályban is vezet. Az igazi kuriózum az volt, hogy akkoriban még nem volt divat, hogy valaki 29 évesen bemutatkozhat az NB I-ben. Már az is nagy megtiszteltetés volt, hogy két olyan nagy tudású és elismert kolléga lengetett nekem, mint Győri László tanár úr, az MLSZ JB későbbi oktatásvezetője illetve Kőrös László, no és hogy az akkori nagy öregek (Bircsák Guszti bácsi, Almási Jani bácsi, Bíróczky Jani bácsi) beengedtek maguk közé, elmondták a véleményüket a teljesítményemről, és jó tanácsokkal láttak el. S persze, evés közben jön meg az étvágy; senki nem FIFA-játékvezetőként kezdi, de ha sok a pozitív visszajelzés, egyre inkább elhiszi: talán van keresni valója ezen a pályán. Tudja melyik kontroll volt számomra a legjobb visszajelzés? Nyilván nagyon fontos a szakma, de

UEFA Kupa-döntő 1993-ban, világbajnoki döntő, BL-finálé, az 1996-os Európa-bajnokság legjobb és szakmailag egyik legnehezebb mérkőzése, az Anglia – Németország elődöntő – a számos rangos találkozó közül melyik volt ön számára a legemlékezetesebb?

Egyértelmű, hogy a szakma csúcsa a vb-döntő levezetése volt, de az 1996-os Eb-elődöntő is tényleg nagyon jó meccs volt, mindkét találkozón elég jó futballisták játszottak, de igazából engem minden nagy meccs felpörgetett. Eleve szerettem a villanyfényes mérkőzéseket, és az az igazság, hogy jó versenyzőtípus voltam: a nagy tét nem lenyomott, hanem felpörgetett. Hiszen úgy voltam vele: ha érdemesnek tartanak arra, hogy levezessek egy rangos meccset, ez önbizalmat adott. De arra mindig vigyáztam, hogy ezzel a bizalommal éljek és - ne visszaéljek. Nyilván van egyfajta exhibicionizmus is az emberben, de ezt mindig a meccs alá kell rendelni, elsődleges szempont: a labdarúgás szolgálata! Minden játékvezető egy egyéniség, s ezt bele is kell vinni egy-egy mérkőzésbe, de csak az menjen játékvezetőnek, aki hajlandó lemondani a szereplési vágyról! Megvan a prioritás: nálam mindig a szurkoló volt az első, hiszen értük rendezik a meccset, utána jön a játékos (általa tudjuk biztosítani a szórakozást), és valljuk be őszintén, mivel a játékvezetőre senki nem kíváncsi, pontosan éreznünk kell: mikor muszáj kilépnünk a háttérből, biztosítva ezzel a közegnek a szórakozást. 

„A rátermettségen kívül nagyon sok múlik a véletlenen, a szerencsén”

Volt e valami állandó babonája a meccsek előtt?

Egy idő után az volt a szokásom, hogy a külföldi meccsek alkalmával már az utazás előtt egy kis budapesti szállodába verbuváltam össze a társaságot. Már ekkor elkezdtük a csapatépítést, hiszen nem csak a pályán, a pályán kívül is fontos volt az összetartás. Sosem feledtem el: az ő munkájuk is benne volt a sikereimben, hiszen csak úgy hozhattuk ki egy mérkőzésből a maximumot, ha mindenki a tudása legjavát nyújtja…

A család miként viselte, hogy állandóan úton van? Hiszen a játékvezetés egy olyan hivatás, hogy a hétvégékről szinte mindig le kell mondani…

Valóban nem könnyű a helyzet, hiszen a játékvezetés egy egyedi szakma. Egy jól foglalkoztatott topbírónak biztos, hogy nincs magánélete! Szeretem hallani, hogy nálunk így meg úgy, kölcsönösen segítjük egymást; nos, aki egy élbíró csak úgy tud eljutni a nemzetközi szintig, ha a családja – bizonyos mértékig – lemond róla…

Lát-e esélyt arra, hogy rövid időn belül újra magyar játékvezető vezessen egy világbajnoki döntőt vagy egy BL-finálét?

Természetesen nagyon szeretnénk, és azért dolgozunk, hogy minél több magyar játékvezető minél magasabb szintre jusson és egyre rangosabb feladatokat kapjon. Ez még akkor is így van, ha az elmúlt években a világ egyértelműen megváltozott:

Manapság már muszáj 15-18 évesen elkezdeni a játékvezetést, de természetesen ez sem garancia – még az országos kerettagságra sem! Hiszen a rátermettségen kívül nagyon sok múlik a véletlenen, a szerencsén, és a háttérben nagyon sok ember munkája kell ahhoz, hogy egy futballbíró a csúcsra érjen. Nekem elhiheti…

Nyitókép Egy kiemelkedő pályafutás legszebb emléke: az 1994-es vb-döntő Fotó: Imago