Mindenki tudja: napsütötte sötét titkok

„Azt kérdezted tőlem: „Ugye tartsam magam tőle távol?”

De úgy, hogy az azt jelentette: „Ugye nem? Ugye bízhatok benne?”

De mondd, miért is kellene az én jóváhagyásom? Te is tudod: néha tényleg épp az az igaz,

amit kimondunk; és nem az, amit gondolunk helyette.”

(Turi Tímea: Komoly dolgokról, tudod, nem beszélünk)

Minden családban, barátságban, kis- és nagyközösségben uralkodnak bizonyos íratlan szabályok arról, miről nem beszélünk. Az elhallgatott tartalmak persze nem véletlenül váltak azzá – mikor mennyi nehézséget, fájdalmat, gyötrelmet okoznak a mindennapokban, de mindent egybevetve mégiscsak hasznos számunkra, hogy nem beszélünk róluk. Hiszen egy jó kövérré hízott, mindenki által ismert, de lepel alá szorított titok hagy teret a mindennapoknak, hogy jó sokáig velünk élhessen.

Éppen ez a kettősség, a köznapi drámaiság teszi lehetővé, hogy kissé elcsépelt, de ígéretes alapjául szolgáljon mind újabb műalkotásoknak. Idén már január harmadikán előkerült a téma, a kétszeres Oscar-díjas iráni rendező, Asghar Farhadi Mindenki tudja című filmjében, ahol

Az alkotás ígéretesen indul: elfelejtjük a latyakot, a havat, a hideget és úgy általában a januári Budapestet. Segítségül kaptunk ehhez egy spanyol kisvárost, ahol a macskaköveken boldog kisgyerekek futkosnak, a kamaszok csak amolyan bájosnak tűnő módokon veszélyeztetik az életüket, a felnőttek pedig széles mosolyokkal és még szélesebbre tárt karokkal üdvözölnek minden szembejövőt. Latinos kedélyességgel telik meg minden.

Mire már-már elunjuk a tökéletesnek tűnő idillt, beüt a ménkű: a család fiatal üdvöskéjét, a főszereplő lányát elrabolják. Az ismeretlenek váltságdíjat követelnek, a família pedig aggódik, tanakodik, szervezkedik – és kommunikál, így felszínre hozva mélyebb, okkal sötétben tartott információkat.

A családi titkok bizonyítottan Fontos Dolgok, hiszen még a pszichológia is véleményt alkotott róluk. A családterápia elmélete például úgy véli, a rejtett történeteknek kettős ereje van:

Emellett hatalmi harcokat generálhat, hierarchiát hozhat létre és nem mellékesen mindenkit leterhelhet: azt is, aki rejtegetni próbálja és azt is, aki nem érti, mi a fene történik körülötte.

Egy titok tehát több módon bánthat: ha futunk előle, lassan, de folyamatosan mételyezheti meg az életünket (például ha az alkoholhoz, droghoz menekülünk, esetleg a magányos életet választjuk); vagy ha szembenézünk vele, esélyt adva, hogy egyszeri, de mély sebet okozzon.

A Mindenki tudjában inkább a második verzió játszik nagyobb szerepet: sokáig nem értjük, mi bontakozik előttünk, a végén azonban minden összeáll, az élmény pedig ha nem is katartikus, de elég erős ahhoz, hogy elvigye a hátán a filmet.

Persze az is segít, hogy a főszerepben a spanyol filmek talán legnagyobb sztárjait, az Oscar-díjakkal felszerelt Penélope Cruzt és Javier Bardemet láthatjuk.

A film minőségét biztosítják a gyártás munkatársai is: az operatőr Jose-Luis Alcaine és a jelmeztervező Sonia Grande is Pedro Almodóvar állandó munkatársai, míg a film vágója a rendező Farhadi korábbi alkotótársa, Hayedeh Safiyari volt.

Az izgalom ugyanakkor nem emészti el az embert: helyenként kifejezetten ásítós jelenetek akasztják meg a nyomozás keltette feszültséget, a lélektani szálak pedig bár kibontottak, de hagynak maguk után némi kívánnivalót.

A Mindenki tudja egy hatalmas érdemmel viszont mindenképp rendelkezik: azzal, hogy nem egy nyugati tucatfilmről van szó. Van benne valami érezhetően eltérő:

Az eredmény pedig olyan, mint egy kezdő mozaikcsalád: kicsit eltérő rendszerek, amiknek csiszolódnia kell még egymáshoz.

(Képek: Filmtekercs)