Kék Mennyország – a Facebook és életünk

2019. február 04. 12:01

Végül csak megjelent a posztja. „Éljen!” – gondolta. Utoljára. A következő pillanatban a tűzfelhő, amely időközben elérte a külvárosi lakóparkot, őt, a telefonját, az erkélyt és a wifijelet is elemésztette. Mindeközben a közösségi hálón a nyilvános posztja elérte az 1 millió reakciót. A világ másik felén élők számára Józsi tovább élt. És amíg a felület szerverei működnek, élni is fog.

2019. február 04. 12:01
Jerez Julio
Mandiner

Csendes tavaszi április délután volt, a Napot éppen fátyolfelhők bújtatták el, a légnyomás sem volt túl magas, így Józsi hangulata már éppen a szendergő állapot közelében volt. Az autók, a HÉV, a közeli nagyváros zaja csak halk morajlásnak hallatszott, mintha a függönyök mögött egy nagyon távoli világ lenne. A madarakat persze ez sem zavarta, az ösztöneik által vezérelve hangos zsibongással illegtek-billegtek egyik fáról a másikra…. E zsibongás ellenére a hajnalban hazatért Józsi egy ponton túl már nem tudta tovább visszatartani az álmosság mindent legyűrő jótékony mákonyát, és elszenderedett.

Egy perc múlva vége lett az idillnek.

Hatalmas robaj hallatszott, a függöny mögött mintha ezernyi Nap kelt volna fel, olyan erősen, hogy minden árnyék eltűnt egy pillanatra. Aztán kettőre. De Józsi ekkor már talpon volt, heves szívverése óriási mennyiségű adrenalint lökött a szervezetébe, fülében szinte már fájdalmat okozott a lüktető vér.

Ugyan nem tudta hirtelenjében, mi történt, és a híreket sem követte, s bár agyának egyik hátsó zugából felderengett előtte, hogy nagyon mélyponton lévőnek mondták a világ nagyhatalmai közötti viszonyt, nem tudta mihez kapcsolni a most már gomba alakú felhőt, amit a fény után látott.

Azonnal tudta, mit kell tennie.

Kirohant a lakóparki lakásának kis erkélyére, és telefonjával lefotózta a meggypirosan izzó hatalmas tűzgömböt,

amelyről látta, hogy időközben mindent felemésztve maga előtt megindul felé. Látta, hogy a máskor teljesen erős wifijel már csak kettes erősségű, de ez sem tántorította el céljától. Miután megnyitotta a kék színű lógóval ellátott applikációt, és gyors mozdulatokkal rábökött az új bejegyzés hozzáadása feliratú felületre.

Miközben szeme sarkából látta, hogy a lakótársai pánikszerűen menekülnek az egyre közelebb jutó, az útjába eső háztömböket pillanatok alatt elporlasztó tűzfolyam elől, neki csak egy gondolat járt a fejében: „Miért kellett megint 100 megás fotót csinálnom, így soha a büdös életben nem fog feltöltődni.” „Gyerünk, gyerünk…” – mormogta magában.

Aztán csak egyszer megjelent a posztja. „Éljen!” – gondolta.

Utoljára. A következő pillanatban a tűzfelhő, amely időközben elérte a külvárosi lakóparkot, őt, a telefonját, az erkélyt és a wifijelet is elemésztette.

Mindeközben a közösségi hálón a nyilvános posztja elérte az 1 millió reakciót.

A világ másik felén élők számára Józsi tovább élt. És amíg a felület szerverei működnek, élni is fog.

***

Ugyan ez a kis történet fikció, a kitaláció szülöttje, de azért nem teljesen a valóságtól elrugaszkodott.  

Hiszen – milyen érdekes, hogy éppen a Facebook által is – közvetített tartalmakon keresztül értesülhetünk arról, hogy emberek a saját életük vagy mások életének utolsó perceit a Facebookon közvetítették, vagy azt, hogy meghalt ismerősök rokonai az elhunytak nevében tesznek közzé gyászjelentéseket.

De vajon ez egy természetes folyamat, hogy élet-halál kérdést faragunk a közlésünkből?

Mivé válhatunk mi, élő személyek a virtuális térben? – kommunikációkutatók, pszichológusok és egyéb szakemberek az internet rohamos fejlődésének mentén az utóbbi 30 évben többször feltették ezt a kérdést. A közösség portálok – mint a ma 15 éves Facebook – rohamos elterjedése azonban ezt a kérdést nem válaszolta meg, sőt, újabb dimenziókat adott hozzá: mint például azt, hogy kik vagyunk egyáltalán, valós személyek-e vagy csak profilok, vagy azt, hogy élet a halál után csak a Facebookon van?

Hiszen az emberiségben mindig is megvolt a közlés vágya, hogy átadjunk információt magunkról fajtársainknak, a többi homo sapiens sapiensnek: először hangokkal, majd a beszéd és írás megjelenése után elmondva-leírva a világ ezernyi nyelvén azt, hogy „mi van velem?”.

Akkor mégis, miért tesszük fel állandóan a kérdést: az, hogy emberek halnak meg, mennyire lehet a technológiát rendelkezésre bocsátó szervezet felelőssége?

Hol van a határ, amely az egyén felelősségén túllépve már érinti az emberek százmillióinak virtuális nyilvánosságot biztosító szervezet kollektív felelősségét?

Persze,

van olyan vélemény, hogy a technológia nem jó vagy rossz, hanem csak van,

és az a felhasználótól függ, hogy mások éppen sírnak vagy nevetnek-e a végén. Igen ám, de amikor a mesterséges intelligenciák terén éppen meghaladtuk a csecsemőkort, és az élettelen intelligencia rálépett a maga evolúciós pályájára, adódhat a kérdés: ez az alapfeltevés még megállja a helyét?

E sorok írója is használja a Facebookot: posztol is magáról tartalmat, tartja kapcsolatot a külföldi rokonokkal (apja révén van chilei családja, anyja családjának pedig van Egyesült Államok-beli ága), kezeli a Mandiner közösségi jelenlétét, odaadta az adatait, mindezt cserébe azért, hogy a munkájához legyen elég tartalomforrása, hogy a Mandiner olvasóit mindig friss és releváns tartalommal lássa el.

Azonban a nagy kék egység mikrorészeként is tapasztalja, hogy a technológia fejlődéséhez a Zuckerberg-galaxis nem adott semmiféle szellemi tanítást azon az iránymutatáson túl, hogy szerintük mostantól mindenki lehet médiaszereplő, mindenki ott van a nyilvánosság frontvonalában.

Viszont ha nincsen szellem a gép mögött, akkor a gép megöli a szellemet

– ha nincs megfelelő tudása az embernek ahhoz, hogyan kell bánnia a technikai vívmányokkal, akkor az a technológia többet és nagyobbat fog rombolni, mint egy atombomba.

Ugyanis amíg egy atombomba pusztító hatása először azonnali, és később lesz hosszú távú, addig egy rosszul használt technológia láthatatlanul rombol először, és utána lesz mindenki számára nyilvánvaló, hogy senkinek sem lesz jó.

Piaci cégek, az adatainkból élnek, nem az oktatás a fő feladatuk – vághatnák rá azok, akik szerint nem a Facebooknak és társainak kellene megtanítania arra az embereket, hogy az általuk elért technológiát ne a saját életük elpusztítására használjak. Én viszont úgy vélem, hogy az általam csak „apróbetűs posztoknak” hívott használati tippek – amelyek időnként fel-fel bukkannak a portálok hírfolyamaiban – nem elegendők ahhoz, hogy a technológia felelős felhasználását elősegítsék, és ezáltal teljesen értelmetlen tragédiák esélyét minimalizálják.

Ha nem következik be változás a nagy cégek – és így a Facebook – tudásátadásában, akkor

valóra válhat az emberiség egy kimondatlan vágya, a halhatatlanság, csak nem úgy, ahogy azt sokan szeretnék. 

Test helyett nullák és egyesek sorozataként, a valóság helyett a Nagy Kék Mennyországban.

Ezt akarjuk?

Összesen 61 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
írmag
2019. február 05. 08:53
és Aladdin, elmélázva megdörzsölte a halántékát, és nem történt semmi
KötőDániell
2019. február 04. 17:53
Állítólag Tesla magával vitte a a sírba azokat a találmányokat amiről úgy gondolta hogy ártalmasak lehetnek az emberíségre. Ha ez igaz akkor ő a példa arra , hogy nem elég csak a magas IQ, erkölcsi értékek is kellenek.
annamanna
2019. február 04. 15:26
Ha nem volna igény rá, akkor nem robban ekkorát. Azért tudott mindent elsöprővé válni, mert az emberek tényleg akarják használni.
fakutya Bobber
2019. február 04. 12:16
A meglévő személyiségzavart csak tetézi a faszbuk. Soha sehol senki nem tárgyalt, "vitázott", szemétkedett olyan stilusban, ahogy a faszbukon teszik olyan kecskepásztorok és marokszedőnők, akik egyébként egy hivatalban a kalapjukat gyűrögetik, ha ügyet kéne intézni.
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!