Az identitás, ami kiállta az idők próbáját

Trombitás Kristóf a „Ne építsünk hamis identitást magunknak” című cikkében visszautasítja a „közösségi türktudatot”, vagyis az eurázsiai sztyeppékről származó török rokonság meséjét.

Teljesen egyetértek vele abban, hogy a Badinyi Jós Ferenc nevével fémjelezhető (vagy azzal azonos típusú) legendaműhelyek működése elég bizonytalan talaj-, néha pedig egyenesen a vicc kategóriája felé viszi a dolgokat. Ilyenkor persze jó, ha az is felrémlik előttünk, hogy a harminc-negyven évvel ezelőtti általános iskolai történelemkönyvek finnugrisztikája pedig a stréber akarnokság tudományos köntösben való megjelenéséről tanúskodik. Trombitással egyetértek abban is, hogy

Néhány alapvető tévedésére azonban szeretném felhívni a figyelmét.

Az első egy stratégiai jellegű, ami a közösségi emlékezetet illeti. Ez pedig a következő: a magyar őstörténetről gondolkodók körében mindig is jelen volt a hun származástudat. Hogy ez csak fiktív ős választás volt-e, vagy volt valós rokoni kapcsolat Attila és az Árpádok között, más kérdés. Az viszont nem kérdés, hiba lenne, hogy kizárólag a nyugati (vagy bizánci) művelt réteg szemléletének betudni a magyarság hunokkal (türkökkel) való azonosítását. Valószínűbb, hogy akár a sztyeppékről, akár az avaroktól valamiféle kontinuitástudat érkezhetett a honfoglaló törzsszövetséggel vagy törzsszövetségbe.

Trombitás művének másik stratégiai tévedése – vagy inkább csúsztatása - amely magyar nép sztyeppei eredetét egybemossa a mai török rokonság témakörével. Tekintettel arra, hogy éppen azokban a nagyon régi időkben jelent meg az eurázsiai sztyeppén az a népcsoport – vagy inkább konglomerátum – amelyet „törökös”, „türk” jelzővel illethetünk, amikor a magyarság, vagy inkább a magyar törzsszövetség kialakulása (felbukkanása) a sztyeppe peremén feltételezhető, pusztán logikai alapon nagyon nehéz azt mondani, hogy semmi közünk a törökös népekhez. És akkor még nem is beszéltünk az általánosan elfogadott türk nyelvi hatásokról. 

Vagyis még egyszer: attól, hogy elfogadjuk a magyar-türk kapcsolat tényét, még nem esünk a 16. század óta jól meghatározott „törökösség” bűnébe. Az ősi sztyeppei, türk kapcsolat ténye tehát

Továbbá egy kis megértést igazán tanúsíthatnánk 19. századi elődeink iránt, hiszen elég kemény származási versenyben kellett helyt állniuk, sokszor kitalációkkal szemben. Egy ilyen vetélkedésben a finnugor leszármazás akadémista pedantériával és tudálékos hévvel terjesztett elmélete nyilván nem erősítette a nemzeti öntudatot. Ha valakik erről úgy gondolták, hogy ami nekünk nem érdekünk, az másnak esetleg érdeke, az nem feltétlenül esik a nemzeti romantika hevületéből fakadó paranoiába. Ezzel szemben a Hősök terén látható hét vezér szoborcsoportja a mai napig olyan géniuszt mutat, amelyre igenis büszkék lehetünk.

A magyarság története ugyanis nem ezer esztendő. Szent István és Géza fejedelem előtt is létezett történelmünk, legalább fél évezredre visszamenően. A keresztyén elkötelezettség és mondjuk Emese álma sem zárják ki feltétlenül egymást. A magam részéről egyáltalán nem látok kivetnivalót abban, hogy nemzeti emlékezetünkben megőrizzük sztyeppei történetünket.