A szerző a Makronóm újságírója.
Szinte be sem fejezte Mario Draghi az európai versenyképesség felélesztésének tervét tartalmazó jelentésének ismertetését, Németország azonnal és csípőből reagált. A nagy ívű tanulmány – amelyen az Európai Központi Bank volt elnöke Ursula von der Leyen kérésére egy éven át dolgozott – ugyanis évi 800 milliárd eurót javasol belepumpálni az európai gazdaságba, hogy annak egyáltalán esélye legyen labdába rúgni az Egyesült Államok és Kína mellett. Draghi azzal érvelt, hogy az európai versenyképesség amortizációja már olyan szinten jár, amelyet csak azonnali és a lehető legdrasztikusabb megoldásokkal lehet kezelni, a tagállami konszenzust kereső halogatás pedig minden nappal egyre közelebb löki a sír széléhez az EU-s gazdaságot.
A kérdés, amelyre mindenki tudta a választ, egyértelmű volt: honnan rántson elő az unió ekkora összeget, miből forgassa bele a GDP-jének öt százalékát egy gazdaságmentési tervbe? Draghi semmi újat nem tudott ajánlani: mint az elmúlt évek minden gazdasági vagy védelmi javaslata, ez is a tagállamok közös hitelfelvételén alapul.
Az EKB exelnöke a versenyképesség finanszírozására pontosan azt a megoldást veti fel, amelyet minden brüsszeli „megmentő” csomagötlet tartalmazott eddig is, és pontosan azt, amelynek a fiskálisan keménykezű tagállamok újra és újra mereven ellenállnak.
Recseg a régi lemez
Németország azonnali válasza természetesen egy határozott nem volt. Christian Lindner pénzügyminiszter a Draghi-beszéd után röviddel már be is jelentette, hogy a terv nem fogja megoldani az alapvető strukturális problémákat. „Rendkívül szkeptikus vagyok Draghi úr közös adósságról szóló ötletével kapcsolatban. Az ugyanis röviden összefoglalható: Németországnak még többet kell fizetnie másokért. Ez nem lehet a mesterterv” – fogalmazott, gyakorlatilag a jelentés nyilvánosságra kerülésének napján legyilkolva annak legfőbb kritériumát.
Az utóbbi évek drámai gazdasági visszaesése, a recesszió folyamatosan fenyegető képe azon tagállamok sorába lökte Németországot, amelyek egyre inkább a nemzeti gazdaságok fejlesztését látják üdvözítő megoldásnak az EU-s centralizáció erőltetése helyett. A politikai helyzet ráadásul a kvázi kormányzási válságba sodródott gazdasági nagyhatalom, Franciaország súlyának csökkenése mellett Németországban is óriási problémák elé állítja a kormányt. A Scholz-korszak kétségtelenül a végéhez közeledik, a kormánykoalíció három pártját gyakorlatilag minden regionális választáson agyonverik az ellenzéki pártok, a jövőre esedékes választások egyik központi kérdése pedig éppen az lett, hogy valóban jövőre lesznek-e, vagy a kormány eljut arra mélypontra, ahol már nem marad más lehetősége, csak a lemondás. Draghi terve szempontjából ez gyakorlatilag mindegy: a német ellenzéknek nincs olyan része, amely egyetértene a közös hitelfelvétel ötletével, sőt sokkal inkább protekcionistább és nemzetállamra épülő gazdaságpolitikában hisznek, mint a Scholz-kabinet összetákolt és hamarosan széteső kormánykoalíciója.