Végleg vége az Amerikai álomnak?

Sokáig az Amerikai Egyesült Államok jelentette a világnak a demokrácia mintapéldáját – egészen mostanáig. Az Egyesült Államok ugyanis az utóbbi években egyre erősödő problémákkal küzd mind gazdasági (infláció, GDP-visszaesés, kamatemelések), mind politikai (elnökválasztás körüli botrányok, BLM-mozgalom, a radikális baloldali Antifa atrocitásai, megsemmisítés kultúra terjedése) oldalról.

Átideologizáltság és szűklátókörűség

Ezt a visszaesést hajlamosak kivetíteni a világ szinte minden országára, mondván, ha az Egyesült Államokban is így mennek a dolgok, akkor bizonyára máshol is, vagy akár sokkal rosszabbul. 

Véleményem szerint ebben az esetben nem ül a párhuzam, és rendkívül káros az ehhez hasonló átideologizált, illetve szűklátókörű gondolkodás. Mikor szóba kerül az állítólagos demokratikus hanyatlás, akkor előszeretettel hozzák fel a Fülöp-szigetek, India, Brazília vagy éppen Magyarország példáját. 

A helyzetnek különös aktualitást ad a brazil elnökválasztás, amelynek már lezajlott az első fordulója és a vártnál szorosabb eredmény született: az egykori brazil elnök, a baloldali Lula a szavazatok 48,4 százalékát szerezte meg a jelenlegi jobboldali elnök Bolsonaro 43,2 százalékos eredményével szemben. Ők ketten mérkőznek meg a második fordulóban október 30-án. A verseny olyan szoros a két jelölt között, szemben a közvélemény-kutatások előzetes várakozásaival, hogy sokan a 2020-as amerikai elnökválasztáshoz hasonlítják ezt a küzdelmet.

Nincs szó demokratikus visszaeséséről

A problémát abban látom, hogy – ha túlbecsüljük az Egyesült Államokban érvényesülő politikai dinamikát ás rávetítjük más országokra – az eltorzítja a demokratikus visszaeséséről alkotott felfogásunkat. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy a demokratikus visszaesés nem illeszkedik a globális valósághoz: a demokráciák jelenleg is virágkorukat élik, csupán 

Igaz, hogy vannak olyan negatív tendenciák, amelyek miatt a választópolgárok elidegenednek az úgynevezett „mainstream” politikai pártoktól és inkább a radikálisabb hangot megütő, többségi politikához fordulnak. De ez nem jelenti azt, hogy a demokráciák elindultak volna a hanyatlás útján és aláásnák a demokratikus rendszerek alapjait.

Ezt az is alátámasztja, hogy a demokratikus rendszerek eróziója az elmúlt 15 évben nem érintette az olyan régóta működő demokráciákat, mint mondjuk Kanada és Európa döntő többsége, Kelet-Ázsia és Óceánia. A demokratikus visszaesés inkább azokban az afrikai, ázsiai, latin-amerikai és közel-keleti országokban következett be, ahol eddig sem beszélhettünk a szó szoros értelmében vett demokráciáról – habár ez függ attól is, hogy mit tekintünk demokratikus rendszernek, milyen feltételeknek kell teljesülnie ahhoz, hogy demokráciáról beszélhessünk.

Radikális pártok „reneszánsza”

Kétségtelen és nem érdemes tagadni, hogy az utóbbi időszakban több országban felemelkedtek rendszerellenes politikai személyiségek, illetve pártok, de mindezek nem veszélyeztették a demokratikus rendszerek alapjait. Az Egyesült Államokban sokkal nagyobbak a problémák, elég csupán a szélsőséges politikai polarizációra, a növekvő politikai erőszakra vagy éppen a legutóbbi elnökválasztás eredményeinek tagadására gondolni. Mindezek sokkal inkább veszélyt jelentenek a demokratikus alapokra nézve, miután a társadalom egy nagy része nem ismeri el legitim szereplőnek az elnököt.

Számos más országban, ahova előszeretettel kivetítik az amerikai problémákat nem tapasztalunk ezekhez hasonlót. Az Egyesült Királyság kétségtelen, hogy a Brexit-népszavazás óta problémákkal küzd és viharos időszakon megy keresztül – legutóbb például 45 nap után lemondott Liz Truss konzervatív miniszterelnök –, de a demokratikus alapok azok intézményei és maga a demokratikus élet nincsenek veszélyben. Hasonlóan sokan aggódtak az euróövezeti válság alatt, hogy esetleg veszélybe kerül a görög demokrácia az adósságválság jelentette nyomás miatt, de ez végül nem következett be.

Aggasztónak szokták elkönyvelni a radikális pártok egyfajta reneszánszát is Európában és mivel legtöbb esetben ezek a pártok a politikai paletta jobb oldaláról érkeznek sok esetben előkerül a „szélsőjobboldali” jelző, holott ezek a pártok nem karolnak fel hagyományos szélsőjobboldali témákat.

A radikális pártok reneszánsza szerte Európában érvényesül: gondoljunk a legutóbbi svéd és olasz választásokra. Ezek a pártok igaz radikálisak profiljuknál fogva, de

Ha valóban a demokratikus intézményrendszer lebontásán dolgoznának akár a Svéd Demokraták, akár az Olasz Testvérek, számos akadállyal kellene szembenézniük. Először is meg kellene küzdeniük a koalíciós partnereikkel, majd le kellene küzdeniük a kialakult tartós demokratikus normákat, végül pedig a bürokráciát, nem beszélve a külső nyomásról (EU, NATO). Így összességében valóban nincs veszélyben egyik országban  maga a demokratikus berendezkedés; és sokkal inkább beszélhetünk a demokratikus ellenállóképességről a gazdasági és szociokulturális nyomással szemben, mintsem a demokráciák hanyatlásáról.

A populizmsuról…

Egy másik dolog, amit az Egyesült Államokból veszélyként könyvelnek el a demokráciára nézve, az a populizmus terjedése. Maga a populizmus ugyanakkor eredendően nem egy negatív irányvonal, valamint attól, hogy egy politikus néhol populistának ható retorikával él, attól még nem lesz populista. 

Trump használt hasonló retorikát, de ettől függetlenül nem tekinthető populistának, ahogy a magyar miniszterelnök Orbán Viktor, az indiai miniszterelnök Narendra Modi sem. Inkább helytáll ez az érv a Fülöp-szigeteken Rodrigo Duerte elnökkel és a török elnökkel Erdogannal szemben, viszont ezek az országok sosem voltak a demokrácia klasszikus példái, ami nem is feltétlen probléma, hiszen a jelenlegi rendszerük egy szerves fejlődés során alakult ki, amit a választópolgárok döntő többsége elfogad.

A populizmus demokratikus visszaesést ösztönző volta nem igazolt, hiszen a demokratikus visszaesést sokkal inkább olyan vezetők irányítják, akik nem populisták, hanem autoriter típusúak.

Nigériában több tényező vezetett a demokratikus hanyatláshoz, de főként az elnök Muhammadu Buhari személye. Nicaragua elnöke Daniel Ortega igaz, időnként populista retorikával él immár 30 éve, de nem tekinthető populistának, sokkal inkább egy autokratának, aki diktatórikus törekvései megvalósításához előszeretettel köt szövetséget az ország elitjével. Tunéziában Kais Saeid elnök esetében pedig egy elnöki önpuccs számolta fel a demokráciát egy alkotmányos népszavazással egybekötve – nem pedig a populizmus.

Gazdasági növekedés és társadalmi egyenlőtlenség

Akik kiállnak amellett, hogy egy demokratikus hanyatlás szemtanúi lehetünk jelenleg szerte a világban, azok előszeretettel teszik magukévá azt az elképzelést, hogy ez annak az eredménye, hogy maga a demokrácia nem képes kellő gazdasági-társadalmi javakat szolgálni polgárai számára. 

Ez azonban nem csak azért nem megfelelő magyarázata a demokratikus hanyatlásnak, mert nincs ilyen hanyatlás jelenleg, hanem azért is, mert

Az „antidemokratikusnak” titulált jobboldali pártok esetében élénk vita folyik arról, hogy

Egyesek szerint az olyan szociokulturális kérdések, mint a bevándorlás és az LMBTQ jogok, de sokak szerint inkább a gazdasági kérdések. Szerintem a kettő elegye jelenti a megoldást.

Ez az érv, mint fentebb említettem nem állja ki a gyakorlati példák próbáját. Ha a gazdasági növekedést vesszük figyelembe, akkor azt láthatjuk, hogy a legtöbb esetben stabil volt, mikor hatalomra került volna egy radikálisabb alternatívát kínáló párt. 

Lengyelország például figyelemreméltó gazdaság sikereket ért el mielőtt a Jog és Igazságosság Pártja 2015-ben pozícióba került volna. Tanzánia is hasonlóan magas gazdasági növekedést produkált mielőtt 2015-ben megválasztották volna John Magufuli elnököt, ahogy a Fülöp-szigetek esetében is magas volt a gazdasági növekedés Duterte 2016-os megválasztása előtt. A Fülöp-szigetek esetében pedig az előző évben a lakosság 80 százaléka elégedett volt a demokrácia teljesítményével.

Az egyenlőtlenségek tekintetében is hasonló a helyzet. Bolsonaro megválasztása előtt Brazíliában jelentősen csökkent a társadalmi egyenlőtlenség mértéke, mint ahogy Szerbiában és Lengyelországban is.

Oroszország és Kína szerepe

Meg kell cáfolnom azt az érvet is, amely szerint az olyan hatalmas tekintélyelvű országok hatják főként a demokratikus recessziót, mint Kína vagy éppen Oroszország. A Biden-adminisztráció alatt különösen összefonódik a demokráciáért való küzdelem az Oroszországgal és Kínával folytatott geopolitikai versengéssel. 

Biden meg is fogalmazta a demokráciák és az autokráciák közti globális versengést, amit ideális időpontban tett, hiszen jelenleg Oroszország fokozza a háborút Ukrajnában, Kína pedig fokozza a feszültségeket Tajvannal. 

Korábban pedig Oroszországot a 2016-os és a 2020-as amerikai elnökválasztásba való beavatkozással is vádolták, de ezek a vádak végül nem nyertek megerősítést. Mindezek viszont

A demokráciákat kétségtelenül veszélyezteti Kína és Oroszország növekvő befolyása: több országban támogatták autoriter személyek hatalomrakerülését, ösztönözték demokratikus mozgalmak visszaszorítását (Fehéroroszország, Venezuela, Mianmar), több multilaterális fórumon támadták a demokrácia és az emberi jogok normáit.

Az olyan országokban, ahol demokratikus visszaesést tapasztalunk ott viszont nincs szerepe Kínának és Oroszországnak. 
Viszont kiállok továbbra is amellett, hogy

Indiában, mikor a radikális hindu nacionalista került hatalomra, a kisebbségi jogokat nem tartotta tiszteletben, valamint a társadalmi és politikai egyenlőséget is megsértette. A radikálisabb BJP hatalomra kerülése ugyanakkor független Oroszországtól és Kínától és kizárólag egy hazai folyamatról beszélhetünk annak ellenére, hogy India határos Kínával és az oroszokkal is felhőtlen a viszonyuk. Sokkal inkább arról van szó, hogy a BJP sikeresen alakította át a politikát az ország hindu többsége és a muszlim kisebbség közötti küzdelem köré.

Összegezve tehát nem beszélhetünk jelenleg globális szintű demokratikus visszaeséséről, sokkal inkább a radikális – főleg jobboldali – pártok reneszánszáról és ezzel együtt új típusú demokráciák kialakulásáról, ám szigorúan a demokratikus keretrendszer között. Összességében úgy vélem, hogy az Egyesült Államok problémáinak más országokra való kivetítése kontraproduktív.

Borítókép: MTI/EPA/Carloine Brehman