Kikosarazta a németeket a francia miniszterelnök
Michel Barnier inkább Meloniékhoz siet Olaszországba, ami finoman szólva is szokatlan a német-francia kiegyezés óta – viszont jó oka van rá.
A Konzervatív Párt egyre nagyobb fordulatfokon pörgeti ki magából a selejtes miniszterelnököket. Leimeiszter Barnabás írása.
Leimeiszter Barnabás írása a Mandiner hetilapban
Amikor Alain de Benoist-t, a francia Új Jobboldal teoretikusát egy interjúban az ötödik köztársaság elnökeiről kérdeztem, elmondta, hogy De Gaulle tábornok utódai nem voltak hozzá mérhető figurák, Mitterrand után egyenesen hitvány politikusok kerültek hatalomra, mégpedig egyre hitványabbak – Benoist úgy fogalmazott, hogy „valódi politikai pokolra szállás” zajlott le.
Az interjú lassan négy éve készült, s azóta Emmanuel Macron – vélekedjünk bárhogy politikai alapállásáról – több alkalommal is bizonyította, hogy jócskán kiemelkedik az európai elitből.
A Konzervatív Párt, amelyet még David Cameron reformált meg, hogy modern és sokszínű legyen, egyre nagyobb fordulatfokon pörgeti ki magából a selejtes miniszterelnököket.
Theresa Mayből nem maradt meg sokkal több az emlékezetünkben, mint kínos táncikálása a Dancing Queenre.
Boris Johnson személyében egy tényleg érdekes személyiség költözött a Downing Streetre, talán az utolsó karizmatikus politikus, akit a konzervatívok fel tudnak mutatni, s aki a brexit jelentette „populista” mandátumot, illetve a 2019-es átütő választási sikert felhasználhatta volna arra, hogy változtasson az addigi tory politikán. Helyette világosan megmutatkozott, hogy Johnson legfőbb jellemvonása az elvtelenség, kormányzását pedig a szánalmas partigate végezte be: szülinapi csokitortákba és karaokepartikba nem bukott még bele miniszterelnök, de olyan szégyentelen mutatványokra sem ragadtatta magát, mint hogy az ukrán háború pátoszos hangú emlegetésével próbálja terelni a kínos részletekről a figyelmet. (Ki tudja, ha nem robban ki a karanténbulik ügye, talán Johnsonból sem lett volna a Nyugat első számú héjája.)
Kétségkívül korfestő jelenség: amennyire középszerű, amennyire híján van mindenfajta aurának, annyira gyorsan ívelt fel a karrierje, miniszteri megbízatásait számba venni is nehéz. Életét, fogalmazzunk ilyen fellengzősen, a politikának szentelte, fiatal liberális aktivistaként még a monarchia eltörlését követelte, végül ügyetlen pukedlijét még bemutathatta a haldokló II. Erzsébet előtt, az ideológiai fordulatokon átívelt önérzete és ambíciója. A férjezett Truss karrierjét az sem siklatta ki, amikor fény derült arra, hogy viszonyt folytat szintúgy házas politikai mentorával – persze Johnson kibogozhatatlanul kusza magánélete sem keltett nagyobb fennakadást a posztviktoriánus Britanniában.
Truss a Konzervatív Párt jobbszárnyán talált magának helyet, persze ez nem jelent valóban konzervatív világlátást (a nyári pártelnökjelölti viták után ellenfelét, Rishi Sunakot Truss stábja jellemző módon „mansplaininggel”, vagyis „férfiokoskodással” vádolta, amiért az többször belevágott a szavába), csupán azt, hogy a toryk vagyonos támogatóinak tetsző szólamokat hangoztatott: sután utánozni próbált idolja, Thatcher autisztikus piacpártiságát ötvözte a vérgőzös atlantista keménykedéssel (feledhetetlenek szavai arról, hogy nem dilemmázna, ha meg kéne nyomnia a nukleáris fegyverek indítógombját).
Most, hogy bukottan elhagyja a miniszterelnöki hivatalt, talán némi együttérzést is kiválthatna belőlünk. Negatív csúcstartóként, a brit történelem legrövidebb ideig hatalmon lévő és – minden bizonnyal – legpocsékabb miniszterelnökeként, a politikai kudarcosság jelképeként bevonulni a történelemkönyvekbe: pszichoterapeuta legyen a talpán, aki ilyen traumán képes túllendíteni kliensét.
gunyorosan emlegetett politikai nulla. Újsághírek szerint az utolsó napokban azzal vigasztalta magát és munkatársait, hogy „legalább miniszterelnök is volt” – e szavakból azért nem nehéz kiérezni a karrierpolitikus nihilizmusát.
Az Egyesült Királyság következő miniszterelnöke a centrista-liberális pártelit támogatta Rishi Sunak lett. Hogy képes lesz-e megszilárdítani a kormányzást, s hogy esetleg finomít-e a hajthatatlanul háborúpárti külpolitikán, még nem tudni. Az biztos, hogy nem mindennapi nehézségek között veszi át a kormányzást.
Nyitókép: JUSTIN TALLIS / AFP