Meg kell védeni a piacgazdaság áldozatait – maláj-kínai közgazdász a Makronómnak

„Miért fizessünk egy pénzügyi mérnöknek 4-100-szor annyit, mint egy valódi mérnöknek? A valódi mérnök hidakat épít. A pénzügyi mérnök álmokat épít és amikor kiderül, hogy ezek valójában rémálmok, akkor mások fizetik meg az árát”  mondta Sheng a 2010-es Inside Job dokumentumfilmben. A maláj-kínai közgazdászt 2013-ban a Time magazin a világ száz legbefolyásosabb embere közé választotta meg.

*

Miért nevezi a szabadpiaci ideológiát káros mítosznak?

A szabadpiaci ideológia vagy paradigma hatékonyságot és stabilitást ígért. De nem hozott stabilitást és figyelmen kívül hagyott számos tényt, például a társadalmi egyenlőtlenségek növekedését és a környezet pusztítását. Pénzügyi értelemben ezzel párhuzamosan fenntarthatatlan költségvetési és kereskedelmi egyenlegeket látunk a világ országaiban. Más szóval, a szabadpiaci rendszerben sem volt kemény a költségvetési korlát.

Minden ideológia vagy paradigma szenved a saját vakfoltjaitól. A veszély az, ha nem látjuk meg, hogy komoly vakfoltok épülnek fel az idő múlásával egy-egy ideológia rendszerében.

Kornai János híres ötlete volt a puha költségvetési korlát, amire az előbb utalt. Ez arra vonatkozott, hogy a szabadpiaci kapitalizmus képes csak fegyelmezett gazdálkodásra kényszeríteni a cégeket. A bevételeket túllépő kiadásokkal rendelkező vállalatok tartósan nem tudják folytatni tevékenységüket, azaz nem lehet túlnyúlni a takarón. Ma azonban már tudjuk, hogy Kornai csupán egy tudományos elméletnek nevezett, kevés valós tartalommal bíró ideológai eszközt hozott létre. A kapitalizmus szerény ismeretére vall, ha valaki a kapitalizmustól a költségvetési korlátok megszilárdulását várja?

Egyetértek abban, hogy a Kornai-féle puha költségvetési korlát épp ugyanúgy működik és érvényes a kapitalista gazdaságokban is. A visszacsatolási mechanizmus persze jobb, mint a szovjet tervgazdálkodásban, de ez más kérdés.

A demokráciákban a választók és más érdekcsoportok is nyomást gyakorolnak a politikára, ami arra ösztönzi a politikusokat, hogy az adókat csökkentsék, a kiadásokat növeljék és így tolják ki a költségvetési korlátjukat. Ez egyértelművé vált 2008 után, amikor a jegybankok a mennyiségi lazításnak nevezett pénznyomtatási programmal tartották életben az eladósodott gazdaságot. A mennyiségi lazítás kvázi költségvetési deficit, ami maga a puha költségvetési korlát. 

Valóban nem úgy tűnik, mintha a kapitalizmusban lenne bármiféle szigorú korlátja egyes szereplők költekezésének. Egy másik magyar, Polányi Károly viszont a kapitalizmus máig meghatározó ismerője volt. Ő hogyan gondolkodott?

Nem lepődhetünk meg azon, hogy e mítoszban sokáig hittek a neoklasszikus közgazdászok, ha az orvosok is négyszáz évig azt hitték, hogy az érvágással meggyógyíthatók a betegségek.

A termékek és szolgáltatások szabad kereskedelme sok előnnyel jár a fogyasztók számára, de e hasznok már kevésbé nyilvánvalóak a dolgozók szemszögéből, hiszen sokan elveszítik állásukat vagy a csökkenő béreket is el kell szenvedniük.

Napjainkra pedig már elegendő bizonyíték támasztja alá, hogy a tőke szabad áramlása nagyon káros is lehet a piacokra nézve.

Hinnünk kell abban, hogy a versengő piacok képesek az erőforrásokat jól elosztani, de a kormány kötelessége, hogy erős és határozott szabályokat hozzon az oligopol- vagy monopolpiaci gyakorlatok ellen. Nem becsülhetjük le annak a fontosságát, hogy

megvédjük azokat, akik a piacok működésének áldozatai.

Polányi Károly

Van még valamiféle amerikai liberális világrend?

A neoliberális világrend válságban van, mert az USA visszafordult a szabad kereskedelemtől és egyre inkább protekcionistává vált. A jelenlegi globális adóssághelyzet sem fenntartható hosszú távú inflációs következmények nélkül. A nettó külföldi követelések az USA felé fenntarthatatlan ütemben növekednek, ma az USA GDP-nek a 40 százalékát teszik ki. Az IMF szerint pedig ez közel 50 százalék lesz 2030-ig. Ez azt jelenti, hogy

az amerikai gazdasági növekedés motorját a világ többi része, külföldi szereplők hajtják.

Az amerikai növekedés tehát a külföldi finanszírozás nélkül nem lehet akármeddig pozitív. A globális problémákra globális megoldások kellenek, legalábbis az unipoláris megoldások nem megfelelők.

Hogy látja e neoliberális világrend kialakulásában Friedrich Hayek és a társadalomtudósok által létrehozott Mont Pelerin Társaság szerepét? Mi volt az ő motivációjuk és melyek voltak a gazdaságpolitikai javaslataik?

Friedrich Hayeket nagyon befolyásolta a fasizmus és a totalitárius rendszerek felemelkedése a harmincas években. Ezért az ő gondolkozásában a legelső tényező az egyéni szabadságjogok megőrzése volt, ami szerinte a nyugati civilizáció alapja.

A Mont Pelerin Társaság volt Hayek és a szabadpiaci gondolkodók eszköze arra, hogy terjesszék nézeteiket és átformálják a közvéleményt a második világháború után, majd magát a gazdaságpolitikát is. Rendkívül sikeresen formálták át a világ gondolkodását, mert egyetemeken, a médián és agytrösztökből álló intézethálózaton keresztül népszerűsítették a neoliberális nézeteiket.

Ki volt e neoliberális világrendnek alternatívát mutató Polányi és miért fontos számunkra?

Polányi Károly magyar szociológus, történész és filozófus volt, aki geopolitikai és rendszerszinten is látta a világot. A Nagy Átalakulás című könyve

azt elemezte, hogy az angol elit miért kezdett el a szabad piacok mellett lobbizni.

Azért, mert ez volt az érdeke a kor leghatékonyabb és legnagyobb termelő gazdaságának, amely ráadásul egész gyarmati piacokat láncolt magához.

Polányi figyelmeztetett, hogy a piacok nem helyettesítik a társadalmat. A piacok beágyazottak a társadalomba, annak egy alrendszerét képezik. A társadalom pedig beágyazott az anyatermészetbe. Ebből következik, hogy

nem csak a piacokra és azok hatékonyságára kell figyelnünk, ez nem állhat a többi rendszer előtt.

Ezért is téves az önszabályozó piac utópiája.

Polányi és a gondolatai jelenthetik a magyar elméleti hidat a kelet és a nyugat között? Segít nekünk megtalálni az egyensúlyt a szuperkapitalizmus és a szocializmus között, alternatívát kínálva a hayeki neoliberális rendszerrel szemben?

Keleten még él a modern megközelítés előtti nézőpont. Keleten a gazdaságra még úgy tekintünk, mint a társadalom egy részére, ahol az ember és a természet egységet alkot.

Ez a Polányi-féle nézőpont, ami egy nagyon jó kiindulási pont, mert a neoklasszikus modell lényegére és a gazdaság illetve a társadalom elválasztásának helytelenségére mutat rá.

A modern neoklasszikus közgazdaságtan persze pszeudotudomány, a valóság mára elment mellette,

mégis úgy tesz, mintha a valóság lenne a hibás.

Az élet karteziánus, lineáris, mechanikus szemlélete, amely szerint az emberiség egy racionális robotnak tekinthető, nem lehet helyes.

És mi a Polányi-féle követendő megközelítés?

Polányi nagyon helyesen mutat rá a neoliberális rend hiányosságaira, de nem fejti ki részletesen, hogy mi lehet a helyes egyensúly az állam és a piac között. Hogy őt védjem, nincs is egy általános, örök egyensúly, amely minden országra egyformán érvényes.

Minden ország a fejlődés más-más fokán áll, ezért a piac és az állam eltérő elegyeire van szüksége.

Bhután vezette be például a GDP helyett a bruttó nemzeti boldogság indexét, mert nekik ez a fontos, az ország inkább ezzel a mércével mérné a sikert. Minél több elméleti megközelítésünk van, annál nagyobb a verseny közöttük, ami jó.

A kormányok nagyságát mérhetjük a GDP-ből való részesedéssel, ami azt jelenti, hogy a kormány gazdasági beavatkozása mekkora nagyságrendű a gazdaságban megtermelt összes javakhoz képest.  A kormány mérete a nemzeti GDP tíz százaléka körüli volt a századfordulón, ma viszont egyes országokban, például Finnországban már 57 százalék. Ez arra mutat, hogy

minél fejlettebb és szofisztikáltabb egy piac, annál több állami beavatkozást látunk.

Ez nem véletlen, a kettő kiegészíti egymást.

A szabadpiaci ideológusok szerint minimális állam kellene, de a tények megcáfolják őket. Még a Szilícium-völgy nagy technológiai innovációi sem „piaci” innovációk, hanem az állam hozta azokat létre a védelmi és űrkutatásokba fektetett óriási összegű adófizetői pénzzel.

Melyek Polányi gondolatrendszerének fő alapelemei?

Az egyik fő alapeleme a beágyazottság. A piacgazdaság beágyazott a társadalomba, a társadalom pedig a természetbe. Nem választhatjuk szét őket könnyen.

A másik az, hogy téves a termelési tényezők klasszikus felosztása, miszerint a föld, a munka és a tőke szükséges a termeléshez. A klasszikus közgazdaságtan a termelési tényezőket egyszerű, adható-vehető termékeknek tekinti. Pedig a mezőgazdasági társadalmakban a föld közös tulajdon, sok tevékenységet közösen is végeznek. A munkaerő sem pusztán tőke, nem lehet rabszolgaként kereskedni az emberekkel. De a tőke is furcsa, kitalált fogalom, hiszen ma pénzt nulla marginális költséggel lehet teremteni, azaz nyomtatni.

Az is fontos, hogy a közgazdaságtant nem választhatjuk el mesterségesen a politikától, a szociológiától vagy a humán tudományoktól.

A neoklasszikus közgazdaságtan mesterségesen elválasztja a gazdasági viselkedést és a társadalmi viselkedést.

A piacgazdaságban lehetővé válik az állampolgárok közötti kereskedés, de más funkciókat, például a szociális védelmet csak az állam nyújthatja.

Polányi szubsztantivizmusa pedig több a jólét egyszerű maximalizálásánál vagy az optimalizálásnál. Polányi társadalmi-gazdasági viselkedésről beszél, és így értelmezi az emberi igények kielégítését, hiszen társadalmi szükségleteink is vannak, nem csak a mechanikus „hasznosságmaximalizálás”.

Mi az a nagy átalakulás Polányinál és milyen irányba tart?

Polányi szerint nagy átalakulás zajlik: változik az emberi gondolkodás, a viselkedés, az intézmények. Gyorsan léptünk át egy mezőgazdasági társadalomból az ipari társadalomba, ő ezzel az átalakulással foglalkozott.

Ez volt az első nagy átalakulás és szerintem most jön a következő.

Nekünk át kell lépnünk az ipari társadalomból az információs társadalomba,

amelyben az információ és a szolgáltatások értékesebbek és többet jelentenek, mint puszta fizikai termékek vagy szolgáltatások. A mesterséges intelligencia megjelenésével az emberi viselkedés és kapcsolatok megint nagyot változnak. Ez új lehetőségeket és ismeretlen kockázatokat is hoz.

A szocialista rendszer 1989-ben megbukott. És a neoliberális rendszer?

A szovjet kísérlet elbukott, de ne higgyük, hogy csak a gazdasági tervezés miatt, hanem a szovjet bürokrácia belső ellentmondásainak is köszönhetően. A szovjet bürokrácia hibája volt, hogy nem épített ki megfelelő visszacsatolási mechanizmusokat.

Ezért nem ismerte a szovjet bürokrácia, hogy mi történik talajszinten, a való világban.

Mesterségesen próbáltak árakat meghatározni, de ez akadályozta a piac megtisztulását.

A kínai bürokrácia viszont nagyon jól használta és épített is a piaci mechanizmusokra. Megtanulták, hogy engedni kell a piac működését ott, ahol a bürokrácia bizonytalan és ahol nem biztos a dolgában.

Azt is megtanulták a kínaiak, hogy a piacgazdaság versenyzői viselkedését másolják, arra építsenek. Kína versenyhelyzetet hoz létre a nagy állami cégek, vagy éppen a városok és térségek között. Így ösztönzi a hatékonyság javulását és az innovációk létrejöttét.

Kínának nem paradigmája van. Kőbe vésett elméletek és alapfeltevések helyett folyamatos kísérletezés van.

Kifejezetten helyi szinteken, míg a központi kormány igyekszik megőrizni az egész rendszer stabil kereteit. Ennek köszönhető, hogy a kínai gazdasági felzárkózást nagy részben a kínai bürokráciának köszönhetjük.

A neoliberális rendszerben viszont az az ötlet, hogy hosszú távon a kapzsiság a piacokat ösztönző legfőbb erő, tönkreteszi a társadalmi értékeket és megbontja a társadalmi egyensúlyt. Ha az egyéni kapzsiságot mindig racionális viselkedésnek tartjuk, akkor az ember korlátok nélkül zsákmányolhat ki más embereket, vagy éppen az anyatermészetet. Ez a neoliberális rend vakfoltja.

E rendszer káros mellékhatása a növekvő társadalmi egyenlőtlenség és környezetünk tönkretétele.

Az egyéni szabadságnak vannak korlátai. 

Melyek ezek?

A szabadságunkkal társadalmi kötelezettségek és felelősségvállalás is jár a többi ember és a természeti környezet felé. A piac ezeket az ellentmondásokat – a jelenlegi neoliberális rend dilemmáit – képtelen megoldani. Ez nem véletlen, hiszen politikai, etikai és értékválasztási kérdésekről van szó. De ez már nem a piac szintje, ezek már a felsőbb szintű társadalmi rendszer kérdései, politikai kérdések.

Ön szerint a központi bankok nem függetlenek, ha feladatuknak a részvénypiacok támogatását, a részvénypiaci árfolyamok stabilizálását tartják. Mi legyen a jegybankok feladata egy jó társadalomban?

A jegybankok feladata, hogy megteremtsék a monetáris és pénzügyi környezetet ahhoz, hogy kialakuljon az árstabilitás. Ez segíti, hogy a piaci és a társadalmi rend jól működjön.

Azonban ha a társadalom azt várja a jegybankároktól, hogy fenntarthatatlan pénznyomtatással próbálják megőrizni a jólétet, akkor végül vagy durva infláció, vagy pénzügyi válságok, vagy a jegybankok bukása következik. Ki őrzi az őrzőket? Milyen korlátai vannak a mennyiségi lazításnak vagy a monetáris politikának? Függetlenedhet a jegybank a társadalomtól és a társadalmi értékektől? Ezek a jegybankárok alapvető létkérdései.

Hogyan újítsa meg a nyugat a gazdaságpolitikáját és mit tanulhat Kínától?

El kell ismernünk, hogy nincs tökéletes gazdasági rendszer. Folyamatosan változik a környezetünk és a minket körülvevő intézmények is. Ezekhez pedig folyamatosan alkalmazkodnunk kell, miközben fejlődünk és mi is változunk.

A nyugati gazdasági rendszer egy domináns amerikai rendszerben nőtt fel és vált felnőtté.

Ez a fogyasztásból él, amit az az amerikai dollár támogat meg, amelynek az ereje az erős amerikai katonai erőn nyugszik.

Ez az amerikai szintű fogyasztás a természetéből fakadóan nem tehető globálissá, persze az emberiség egy kisebbsége számára kényelmes és kedvező lehet.

Ha a világ összes, 7,7 milliárd embere amerikai szinten fogyasztana, akkor két földre lenne szükségünk az igényeink kielégítéséhez. Egyértelmű, hogy új paradigmára van szükségünk. A rossz óra is kétszer pontos egy nap és sajnos

nagyon sok képzett közgazdász hiszi azt a kihívásainkról, hogy azok csak apró bukkanók az úton.

Nem azok, hanem alapvető, strukturális bajok. Ez a neoliberális paradigma vaksága.

Andrew Sheng

De azért Kína sem jár élen a környezetvédelemben.

Kína is fejlődik és tanul. Megtanulja, hogy a frissen szerzett ereje és hatalma új kötelezettségekkel is jár.

Kínában küzdenek a szennyezés következményeivel, amelyet maguknak köszönhetnek,

pontosabban annak, hogy úgy nőtt gyorsan a gazdaság, hogy a külső gazdasági hatásokat, az externáliákat figyelmen kívül hagyták.

A következő nagy kihívás az, hogy miként növeljük a fogyasztásunkat anélkül, hogy az globális válságokat okozna. A gyakorlatban fognak tanulni a kínaiak. A jó hír az, hogy a kínaiak nagyon gyorsan és jól alkalmazkodnak, ráadásul gyakorlatiasak. A kemény dió az lesz, hogy eddig a történelemben soha ilyen nagy ország nem próbálta meg ezt a mértékű „nagy átalakulást”. Kína egyedül az emberiség egyötöd részét jelenti.

Korábban azt mondta, hogy most a nagy átalakulás mellett nagy rombolás is az emberiség előtt áll.

A kereskedelmi háború csupán a felszíne és a jele az emberi rivalizálásnak. Az emberiség előtt álló valódi pusztítás kettős jellegű lehet és a nukleáris tömegpusztító fegyverek (ide értve a biológiai katasztrófákat is) és a globális felmelegedés eredményezheti. Mindkettő megállítására vagy megelőzésére képesek lennénk, bár az utóbbi esetben az időnk vészesen fogy.

Az igazán nehéz a kollektív társadalmi döntés és cselekvés, hiszen együtt kellene működnünk a társadalmi veszélyekkel járó kihívások kezelésében. A geopolitikai rivalizálás viszont azt jelenti, hogy egyes országok inkább egymást tekintik veszélynek, ahelyett, hogy közösen lépnének fel a problémáink ellen.

Mintha két ember verekedne a süllyedő hajón.

Jó kormányzásra és vezetésre van szükség, hogy megállapodjunk a globális veszélyek kezelésének módjában.

***

A cikk a Pallas Athéné Domeus Educationis Alapítvány támogatásával valósult meg.