Így államosították a magyar ipart a második világháború után

Az újjáépítés és az infláció elleni küzdelem 1945-1946-ra jellemző államkapitalista viszonyai között

mely nem csak javakat, szolgáltatásokat vásárolt, de hitelezett a bankoknak, a vállalkozásoknak is. A koalíciós kormányzat arra kényszerült, hogy az egyre inkább elszabaduló, majd példátlan méreteket öltő, s világrekorddá váló inflációval a háttérben adminisztratív eszközökkel próbálja biztosítani a szűkösen rendelkezésre álló javak elosztását, a gazdaság működőképességét, a közszolgáltatásokat.

Ennek érdekében arra törekedett, hogy – elsőként a stratégiailag legfontosabb gazdasági ágazatokban, mint például a bányászat és az energetika – tulajdonossá váljék: a második világháború után Nyugat-Európában általánosnak mondható tendenciának megfelelően így kezdődtek meg már 1945-1946-ban Magyarországon is az első államosítások. 

A beavatkozás egyfelől a tulajdoni viszonyok ekkor még csak igen korlátozott átrendezése (földreform, az államosítások első hulláma) formájában jelentkezett, másfelől pedig az állam elosztó és ellenőrző szerepének maximális kihasználása, a gazdasági szereplők működési feltételrendszerének meghatározása, a szociális és jóvátételi szempontok érvényesítése révén. S természetesen a jogszabályok segítségével: a változásokat a korabeli jogirodalom (Nizsalovszky Endre) által „átrendező jognak” nevezett szabályok (húsz-huszonöt törvény, több száz kormány- és miniszteri rendelet) közvetítették.

Az 1945 elején fennálló, lényegében a gazdaság egészét meghatározó tulajdoni rend elleni első nagy támadást a nagybirtokrendszer megszüntetéséről és a földmíves nép földhöz juttatásáról szóló 1945. évi VI. törvénycikk, a földreform jelentette, mely a termőföldek tulajdonosi szerkezetét alapjaiban változtatta meg, ám döntően nem járt a tulajdoni forma megváltoztatásával: a felosztott termőföld alapvetően magántulajdonban, a földhöz juttatott 642 000 kisbirtokos tulajdonában maradt. A földreformnak azonban volt egy nem jelentéktelen kisajátítási-államosítási vonzata is (kastélyok, a nagybirtokhoz tartozó más épületek, kiszolgáló üzemek), s a földreform kezdetén az állami tulajdonban álló földterületeket is feloszthatóvá, a földalapba vonhatóvá tették. 

Ezek az intézkedések, ahogy azt az 1945 utáni szociáldemokrácia kutatója, a kiváló történész, Strassenreiter Erzsébet kimutatta, a magántulajdonosi jogokat még csak kis mértékben érintették: a változások első nagy hulláma csak 1945 őszén-telén, a bányák állami kezelésbe vételével, majd államosításával kezdődött el: ezt az energetikai szektor államosítása követte (a szénbányászat államosításáról szóló 1946. évi XIII. tc., az egyes villamosművek, energia-telepek és távvezetékeik állami tulajdonba vételéről és a villamos energiagazdálkodással kapcsolatos egyéb rendelkezésekről szóló 1946. évi XX. tc.).

– erre azonban akkor nem került sor, s nem tűztek a törvény megalkotására sem határidőt. A Minisztertanács november 22-i ülésen elfogadásra került az egyes nehézipari vállalatok állami kezelésbe vételéről szóló 23.550/1946. M.E. sz. rendelet még nem államosított, „csak” teljes körű ellenőrzési lehetőség biztosított a zömében jóvátételi szállításokra termelő öt legfontosabb nehézipari üzem (Weiss Manfred Acél- és Fém Műve, Rimamurány-Salgótarján Vasmű Rt., győri Magyar Waggon és Gépgyár Rt., a Ganz Villamossági Gyár és a Ganz Gép-, Waggon- és Hajógyár) felett.

Lényeges, hogy

a vagyon továbbra is a társaság tulajdonában maradt, ám a részvények (s ezzel együtt természetesen a vállalat kintlévőségei, követelési is) fizikai valójukban is az állam tulajdonába kerültek. Ezt a megoldást Világhy Miklós, a magyar szocialista polgári jog egyik megteremtője, nagy tekintélyű művelője 1946-ban a szociáldemokrata irányítás alatt álló Ipari Minisztérium osztályvezetőjeként dolgozta ki.

A harmadik nagy államosítási hullám 1947-ben kezdődött, azzal a szándékkal, hogy a kialakulóban lévő tervgazdaság gazdasági feltételrendszerét biztosítsa. A kormány előterjesztése nyomán a Nemzetgyűlés 1947. július 11-én elfogadta a három-éves gazdasági tervről szóló 1947. évi XVII. törvénycikket, egy nem túl terjedelmes, de annál fontosabb jogszabályt. A terv elindítása – a gazdaság állapota, s különösen a beruházásokra rendelkezésre álló szűkössége, az elképzelésektől való elmaradása okán – meglehetősen nehézkesre sikerült: sem a különadó nem hozta meg a remélt bevételeket, sem a belső kölcsönkibocsátás feltételei nem voltak meg.

Ebben a helyzetben a bankok államosítása különösen fontos kérdéssé vált: az országgyűlés 1947 novemberében megtárgyalta, s december 4-én el is fogadta a Magyar Nemzeti Bank és a Pénzintézeti Központ I. kúriájába tartozó, részvénytársasági alapon működő pénzintézetek magyar tulajdonban lévő részvényeinek államosításáról szóló 1947. évi XXX. törvénycikket. Ennek jelentősége messze túlmutatott a nagybankok működésének állami felügyelet alá vonásánál: az államosítás a bankok érdekkörébe tartozó pénzintézeti hálózatra s vállalkozásokra is kiterjedt – ezek a magyar ipar jelentős hányadát és a gyáriparban dolgozó munkások több, mint felét képviselték.

1948 elején került az Országgyűlés elé a bauxitbányák és az alumíniumtermelés- és feldolgozás államosításáról szóló törvényjavaslat, melyet február 6-án az 1948. évi XIII. törvénycikkel emeltek törvényerőre. Az államosítások sora 1948 márciusában zárult le – elsősorban a népi demokratikus országokban végbement hasonló változásoknak köszönhetően. A 100-nál több dolgozót foglalkoztató üzemek államosításáról szóló döntést az MKP Politikai Bizottsága március 3-án hozta meg, s az – kellő előkészítés után – március 25-én került a Minisztertanács elé.

Az egyes ipari és kereskedelmi vállalatokhoz vállalatvezető kirendeléséről szóló 3.500/1948. Korm. sz. rendelet alapján aznap délutánra a lehető legnagyobb titoktartás mellett már össze is hívták a Vasas Székházba azt a néhány száz embert, akik megbízott vállalatvezetőként átvették az államosításra kerülő vállalatok irányítását: ők lettek az érintett vállalatok törvényes képviselői.

Maga az államosítás – a részvénytársaságok esetében a részvények, a szövetkezetek esetében a részjegyek átvétele útján, korlátolt felelősségű társaságok esetében a törzstőke (üzletrész) megszerzésével, s természetesen a „külön törvényben” vállalt későbbi kártalanítási kötelezettség mellett – az egyes ipari vállalatok állami tulajdonba vételéről szóló 1948. évi XXV. törvénycikk elfogadásával történt, amit május 10-én hirdettek ki, de visszaható hatállyal, 1945. március 26. napjától érvényesült. A folyamat november végéig 780 üzemet érintett – ezzel az állami tulajdon az egész gyáriparban döntő fölénybe került.

A vállalatok háromnegyede működött már közvetlen állami irányítás alatt, 1948 végére pedig az állami tulajdon súlya – a mezőgazdaságot kivéve – a gazdasági élet minden területén meghatározó lett, a legdöntőbb iparágakban pedig szinte kizárólagossá vált. Mindez azonban most már a gazdaságirányítási intézményrendszer gyökeres átalakításával is együtt járt: megkezdődött a szovjet tervgazdálkodásnak megfelelő intézményrendszer kiépítése. A közben már jórészt formálissá vált demokratikus intézmények felszámolására 1948-ban, a két munkáspárt egyesülése évében került sor – gazdasági és politikai rendszerváltás következett be, ahol az államosított javakért való kárpótlás kérdése már (egészen 1990-ig) fel sem merült.
 

Az ábrák forrása:

Földes István – Nemes János: Tények és adatok a szocialista Magyarország húszéves fejlődéséről, Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1965.