Ilyen új magyar gazdaságpolitikát képzeltek el az '56-os forradalmárok

A rendszerváltás óta 1956-ról szóló könyvtárnyi irodalom viszonylag kevés figyelmet szentelt a gazdaságpolitika kérdéseinek. Nem véletlenül: az események véres forgataga, a folyton változó helyzet sem a kormánynak, sem a szerveződő új hatalmi centrumoknak, sem az október 30. után megalakuló-újraalakuló politikai pártoknak nem adott lehetőséget gazdaságpolitikai, gazdaságfejlesztési elképzeléseik markáns megfogalmazására. A korabeli dokumentumok, politikai nyilatkozatok alapján azonban kirajzolódnak legalapvetőbb jellemvonásai.

Azt, hogy az 1956 nyaráig követett gazdaságpolitikával gyökeresen szakítani kell, hogy alapvető változásokra van szükség, a fennálló hatalommal szembeforduló erők már a forradalom első pillanatában megfogalmazták. A MEFESZ, a forradalmi ifjúsági szervezet a Műszaki Egyetemen 1956. október 22-én megtartott diákgyűlésének 16 pontos követelései között a politikai szabadságjogok, a kormányátalakítás, az általános, egyenlő és titkos választások megtartása mellett ott szerepelt az „egész magyar gazdasági” élet szakemberek bevonásával történő átszervezése, „a tervgazdaságon alapuló egész gazdasági rendszer” „a hazai adottságok és a magyar nép létérdekeinek” szem előtt tartásával való felülvizsgálata, a beszolgáltatási rendszer azonnali eltörlése is.

Bizonyos engedményekre az eseményektől megrettent pártvezetés nyitottnak mutatkozott: Gerő Ernő, az MDP Központi Vezetőségének első titkára október 23-án este elmondott rádióbeszédében kilátásba helyezte a második ötéves terv irányelveinek felülvizsgálatát, csakúgy, mint a mezőgazdasági politika „alapos vizsgálatát” – mindezt azonban szigorúan „a szocializmus építésének” keretei között, a fennálló rendszert esetleg megjavítva, de meg semmiképpen sem változtatva. 

Nagy Imre, az ország „a Magyar Dolgozók Pártja és az Elnöki Tanács bizalmából” kinevezett új miniszterelnöke másnapi „szózata” is ezt a korrekciós vonalat erősítette meg. A „kommunisták vezette kormány” a magyar népre támaszkodva legalapvetőbben a „közélet széles körű demokratizálását”, a szocializmus építésében „nemzeti sajátosságainkat figyelembe vevő magyar út” megvalósítását, a „dolgozó tömegek életkörülményeinek gyökeres megjavítását” tűzte céljául –kibontása a kilátásba helyezett kormányprogramra várt, amelyet az Országgyűlésnek kellett volna megvitatnia.

Az október 25-én az MDP Központi Vezetősége által megválasztott új első titkár, Kádár János első rádióbeszédében szintén nem hagy kétséget arról, hogy „a dolgozó nép, a munkásosztály, a parasztság népköztársaságunkban megtestesült hatalma számunkra szent, és szent kell hogy legyen mindenki számára, aki nem kívánja vissza népünk nyakára a régi igát, a tőkéseket, a bankárok, a nagybirtokosok uralmát.” Ezt erősíti meg majd a Központi Vezetőség október 26-i nyilatkozata is, kiemelve, hogy a KV és kormány ugyan „a szocialista demokrácia talaján áll, de ugyanakkor „szilárd elhatározása, hogy megvédi népi demokráciánk vívmányait és nem tágít a szocializmus ügyétől.” 

Október 28-án a miniszterelnök a fegyveres felkelők legfontosabb követeléseinek (szovjet csapatok kivonása, az ÁVH feloszlatása stb.) teljesítését kinyilvánító rádióbeszédében újabb részleteket fed fel „a hazánkban a szocializmus alapját képező demokratikus gazdasági, társadalmi politikai életünk kibontakoztatását” biztosítani kívánó gazdasági-szociális programjából. A „régi, jogos követelések, kérelmek” orvoslását ígéri: a bér- és normakérdés rendezését, a minimális bérek alsó határának és a legalacsonyabb nyugdíjaknak növelését, a rendkívül súlyos lakáshelyzet javítását, az állami, szövetkezeti és magánkezdeményezéssel megvalósuló lakásépítés támogatását, az üzemi demokrácia kiszélesítését, a mezőgazdaságban a termelőszövetkezeti mozgalom és tagosítások során elkövetett súlyos törvénysértések orvoslását, a termelés fellendítését, a „termelőszövetkezeti és egyéni gazdaságok termelékenységének felvirágoztatását.”

Tildy Zoltán, már államminiszterként október 28-án ugyancsak a régi, „a néptől és e nemzedéktől túlzott és sokszor elviselhetetlen áldozatokat követelő” gazdaságpolitikával való teljes szakítást ígéri. Mindez azonban nem járt volna együtt a tulajdonviszonyok visszarendeződésével: a forradalom első napjaiban sorra alakuló munkástanácsok legtöbbje éppúgy kiáll a földreform, az államosított bankok, bányák és gyárak „visszaadása”, a restaurációs kísérletek ellen, mint sok forradalmi bizottság. 

a nehézipar egyoldalú és esztelen fejlesztése helyett pl. a mezőgazdasági gépgyártás előnyben részesítése, az állami nagyipar mellett a magánkisipar lehetőségének és az ipari szövetkezetek autonómiájának biztosítása. A magántulajdon lesz az alapja az új parasztpolitikának is: ennek alapját az 1945-ös földreform utáni tulajdoni viszonyok elfogadása („törvényességének elismerése” – Petőfi Párt) képezi: erre alapozva „kell biztosítani a paraszti gazdálkodás teljes szabadságát és a földtulajdonhoz való jogát”, „a paraszti termelés szabadságát” (Magyar Parasztszövetség). Nem a termelőszövetkezetek azonnali feloszlatása, az állami gazdaságok vagyonának szétosztása a cél (bár megjelennek ilyen vélemények is), hanem a szövetkezeti szabadság, az önkéntesség elvének biztosítása: ez elsősorban a veszteségesen működő szövetkezetek felszámolását, s a „közösbe” bevitt vagyon kiadása mellett a kilépés jogának elismerését jelenti. 

Október 30-án formálisan is megszűnik az egypártrendszer: a nemzeti kormány „az ország életének további demokratizálása érdekében a kormányzást az az 1945-ben újjászületett koalíciós pártok demokratikus együttműködésének alapjaira helyezi” (Nagy Imre). A „koalíciós erők”, „politikai tényezők” között egyetértés van abban, hogy nincs lehetőség „az elmúlt korszak rendszereinek visszaállítására” (Ravasz László református püspök). A régi világról nem érdemes álmodni sem: „a grófok, bankárok és kapitalisták világa végérvényesen lezárult” (Kovács Béla, Független Kisgazdapárt): sem az „úri Magyarországot”, sem „Rákosi és Gerő rémuralmát” (Féja Géza, Petőfi Párt) nem kívánják visszaállítani. Az új, forradalmi Magyarország a szocialista vívmányokból és a mostanig elért eredményekből „meg fogja tartani mindazt, ami a szabad, demokratikus, szocialista országban felhasználható és felhasználandó, a nép ezirányban kifejezett akarata alapján” (Farkas Ferenc, Petőfi Párt) –

Ezt erősítette meg Mindszenty József hercegprímás az 1956-1990 közti hazai történetírás által sokszor, de mindig eltorzítva idézett, november 3-i „a világhoz és a magyar néphez” intézett rádiószózata is. 

A prímás beszédében nem csak azt emelte ki, hogy a katolikus egyház – ahogy a Püspöki Kar közös körlevele azt már 1945-ben kinyilvánította – „nem helyezkedik szembe a történelmi haladás igazolt irányával”. Tovább is lépett: a „tennivalók tárgyi foglalatát”, a nemzet jövőképét is megfogalmazta. „Jogállamban élünk, osztály nélküli társadalomban, demokratikus vívmányokat fejlesztünk, a szociális értékektől helyesen és igazságosan korlátozott magántulajdon alapján állunk, kizárólag kultúrnacionalista szellemű nemzet és ország akarunk lenni. Ez akar lenni az egész magyar nép.” Ebben a beszédben Mindszenty nem az egyházi nagybirtokok visszaadását követelte, nem egy „ordító, minden eddiginél véresebb ellenforradalom mellett” agitált, hanem „a keresztény hitoktatás szabadságának azonnali rendezését, a katolikus egyház intézményeinek és társulatainak, köztük sajtójának visszaadását” várta el joggal.

Az október legvégén-november első napjaiban sorra alakuló katolikus pártok és szervezetek némelyike (Keresztény Demokrata Párt, Keresztény Magyar Párt, Demokrata Néppárt) ugyan felvetette az államosítások részleges felülvizsgálatának kérdését, ez azonban csak a kis- és középipari kereskedelmi üzemek és az 50 holdig terjedő földek tulajdonosainak a tartalékföldekből való visszaadására terjedt volna ki. Felmerült az 1946-1948 közötti államosítások utáni, akkor a törvényekben kilátásba helyezett, azóta is rendezetlen kártalanítások kérdése is.

ahol ugyan megmarad az állami szektor túlsúlya, de már jelentős teret kap a magánkezdeményezés és a „szociális érdekből korlátozott” magántulajdon is, ami azonban „a dolgozó népet nem zsákmányolhatja ki.” A nagy termelőüzemek népi (állami) tulajdona fennmarad, ám azok irányítása, igazgatása az autonóm, szabadon választott önkormányzatokra, a munkástanácsokra száll át, melyekre „a nép igazi javának meghatározása” tartozik. A „bürokratikus kötöttségek felszámolása” elsősorban a direkt tervgazdálkodás távlati megszüntetésével, vagy legalábbis erőteljes fellazításával jár együtt, a magánkereskedelem és a magánkisipar felszabadítása pedig egyfajta piaci verseny azonnali megjelenésével.

A mezőgazdaságban ismét a föld magántulajdona válik meghatározóvá, de nincs visszatérés az 1945 előtti nagybirtok-rendszerre – a paraszt maga döntheti el, hogy földjét egyénileg műveli, vagy a szövetkezés valódi szabadsága alapján másokkal együttesen. Az egyéni kisgazdaságok továbbfejlődésének fő iránya a Somogyi Imre által már 1942-ben felvetett, a belterjes mezőgazdasági és kertészeti művelésre építő „kert-Magyarország”, mely messzemenő állami támogatásokkal, hosszúlejáratú hitelekkel, műtrágya, kisgépek biztosításával valósul majd meg. Helye van és marad a szövetkezeteknek is: a nagyüzemi mezőgazdaság fejlesztése azonban a szovjet mintával szakítva a nyugat-európai és Egyesült Államok-béli tapasztalatokra támaszkodva kell, hogy folytatódjék. 

Mindez 1956 őszén nem válhatott valósággá: a történelem, a szovjet fegyverek közbeszóltak, a forradalom és szabadságharc véres eltiprása véget vetett annak a „dicsőséges harcnak, melyben osztály-és felekezeti különbség nélküli részt vett az egész magyar nép” (Bibó István, 1956. november 4.), s véget vetett „a szociális értékektől helyesen és igazságosan korlátozott magántulajdon” talaján álló piacgazdaságra való áttérés folyamatának is.