Jogi szempontból siker, gazdasági szempontból kudarc – Verebics János az 1968-as gazdasági reformról

Az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Jogtudományi Intézete és az Nemzeti Közszolgálati Egyetem Államtudományi és Közigazgatási Karának Alkotmányjogi Intézete 2018. június 14-én 1968 és a jog címmel rendezett tudományos konferenciát. Verebics János, a NJE Gazdaságtudományi Karának egyetemi docense, a Magyar Jogász Egylet Civilisztikai Szakosztályának elnöke is az előadók között volt: a magyar gazdasági reform kereken ötven évvel ezelőtt történt bevezetésének jogi összefüggéseit tekintette át.

***

Mi indokolja azt, hogy 2018-ban tudományos tanácskozáson emlékezzenek meg a fél évszázaddal ezelőtt indult magyar gazdasági reformról?

A magyar mechanizmusreform csak egyike a konferencia napirendjén szereplő témáknak: azt kizárólag Sárközy Tamás professzor és az én előadásaim tárgyalják. A többi előadás a jog más területeivel – a csehszlovák reformév közjogi vonatkozásaival, környezeti joggal, a háborús és emberiesség elleni bűncselekmények el nem évüléséről szóló ENSZ egyezménnyel, a szexualitás, illetve a szexuális visszaélések megítélésének változó társadalmi és jogi környezetével  foglalkozik majd. A maguk területén ezek mind lényeges változásokat hoztak, s mind 1968-hoz köthetők – Magyarország szempontjából kétségtelenül a gazdasági reform bírt a legnagyobb jelentőséggel.

Mi változott meg a magyar gazdaságban 1968-ban?

A gazdaságirányítás terén egy átfogó koncepcióváltás következett be, mely a korábbi merev, tervutasításos rendszert az „irányított piacgazdasággal” váltotta fel. 1948-ban, az államosítások lezárása után a magyar gazdaságban is a szovjet mintájú tervgazdálkodás vált uralkodóvá. Ez a népgazdasági tervet vállalati szintre lebontva határozta meg a termelési feladatokat: a szocialista vállalat nem gazdálkodó szerv volt, s bár önálló gazdasági elszámolásban működött.

s annak érdekében kötelező volt más vállalatokkal szerződnie.

Ez 1956 után lazult kissé, a vállalatok némileg nagyobb önállóságot kaptak, de a tervutasításos rendszer azért fennmaradt. Ebben a rendszerben a polgári jognak csak minimális szerepe lehetett. Az 1968-as reform legnagyobb újdonsága a forgalmi kapcsolatok szinte teljes körű felszabadítása volt: csak néhány gazdasági szempontból kiemelten fontos területén maradtak fenn kötöttségek, egyebekben a vállalatok, szövetkezetek a nyereségérdekeltség alapján szabadon dönthettek szerződéses viszonyaikról, s lehetőséget kaptak más vállalatokkal, szövetkezetekkel való társulásra is.

Ez egyet jelentett a tervgazdálkodás feladásával?

Semmiképpen sem: közép- és rövid távú a népgazdasági tervek továbbra is megmaradtak, azok képezték a gazdaságfejlesztés alapját, ám azokat  többé már nem mechanikusan hajtották végre, hanem piaci körülmények között, aminek a terv csak az általános kereteit adta meg. A vállalatok a jogi szabályozás (a korabeli szóhasználat szerint „a törvényes eszközök”) keretei között feladataikat viszonylag nagy önállóságot kapva, ésszerű gazdálkodásra és nyereség elérésére törekedve maguk határozhatták meg.

A korábbi direkt utasítások helyébe a gazdaság jogi szabályozásának átfogó rendszere lépett: az árrendszer, beruházási rendszer, a hitel- és pénzforgalom, az állami vállalatok működése, a jövedelemszabályozás és az anyagi érdekeltség, a külkereskedelem, a termékforgalmazás feltételeit a legnagyobbrészt 1967-ben elfogadott kormányrendeletek, összességében több száz új jogszabály rendezte.

Az alapvető tulajdoni viszonyok azonban nem változtak: az állami tulajdon a gazdaságban szinte kizárólagos maradt, 1961, a szövetkezetek „szocialista átalakulásának” lezárulta után kialakuló „kétszektoros gazdaságban” emellé lépett be egyenjogú félként a szövetkezeti tulajdon.

Mi jellemezte leginkább az ekkor lezajló a jogi változásokat?

1968-ban a mechanizmusreform indulásakor az azt kidolgozó szakértők – több, mint kétszáz mérnökből, közgazdászból, pénzügyi, szövetkezeti szakemberből álló csapat – eleve azzal számoltak, hogy a rendszer átalakítása hosszabb jövőt vesz majd igénybe. Mikor a tervek végrehajtása a jogalkotás szintjére tevődött át, elvi döntés született abban, hogy az új szabályokat kormányrendeleti szinten vezetik be, s majd később, ha működőképességüket igazolták, módosítanak majd törvényeket – például a Polgári Törvénykönyvet – vagy alkotnak új törvényeket, törvényerejű rendeleteket. Ezek előkészítése a hetvenes évek elején megkezdődött, de lassan haladt előre: végül a reform-jogalkotás második nagy hullámában, egy évtizeddel később kerültek elfogadásra.

Voltak területek, ahol már az 1966-67-es szabályozás kiemelkedő sikereket hozott – ilyen volt például a szerződési jog, ahol a szállítási szerződések korábbi merev rendszere helyébe egy, az adásvételt, vállalkozást, megbízást, s a régi kereskedelmi jogból ismert megoldásokat újraélesztő, vagy a mezőgazdasági termékértékesítés szerződési sajátosságait elismerő rendszer lépett, vagy a társulási jog, ami az erőforrások hatékonyabb felhasználását tette lehetővé. A szerződési rendszer teljes körű, a Ptk. szabályait is érintő modernizációjára azonban csak egy évtized múlva, a Kódex 1977-es módosításával került sor.

A mechanizmusreform előkészítése során nagy reményeket fűztek a piaci versenyhez, melytől végső soron a gazdaság hatékonyabb működésének biztosítását várták. Teljesültek ezek a várakozások?

Valóban: végső soron ez volt az az indok, amiért a pártvezetés, s maga az első titkár, Kádár János is a reform mögé állt – a gazdaság működését kívánták megjavítani. A kádári konszolidáció szempontjából elsőrendű kérdés volt a lakosság elégedettsége, az áruellátás biztosítása, ennek korábbi, belső forrásai azonban már kimerültek, a külső források (hitelek) bősége pedig még nem nyílt meg. 1966-ban, mikor a reformról a politikai döntés megszületett, a „felszabadított” piactól várták, hogy az indokolatlanul magas árakat csökkentse, a termelőket pedig gazdaságosabb termelésre kényszerítse.

vagy a termelőszövetkezetek által végzett ipari-szolgáltató tevékenység nagyságrendje sokszorosára nőtt, csakúgy, mint a háztáji gazdaságokból érkező, gyakran épp a szövetkezeti boltokon keresztül értékesített árumennyiség.

Más területeken azonban a piac nem, vagy csak korlátozottan működött. Az ötvenes évek elejétől a koncentráció és centralizáció jegyében zajló iparfejlesztés eredményeként eddigre már olyan vállalati szerkezeti rendszer jött létre, amelyből

A verseny itt elmaradt, s így nem mozdult előre érdemben a versenyszabályozás ügye sem.

Fél évszázad távlatából hogy látja, siker vagy kudarc volt az 1968-as mechanizmusreform?

A reform eredeti koncepciója viszonylag gyorsan elbukott: a pártvezetés a változásokkal járó „negatív kísérőjelenségek”, vélt vagy valós visszaélések (amelyekért elsősorban a változásokra rugalmasan reagáló termelőszövetkezeteket s azok vezetőit volt szokás pellengérre állítani), s a többi szocialista ország felől érkező bírálat hatására már 1972-ben kihátrált a folytatásból.

A gazdaság szerkezeti átalakítása így elmaradt, s majd csak a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején került újra napirendre – ekkorra azonban már az ország külföldi eladósodása kritikus mértéket öltött, s e problémák is jóval súlyosabban merültek fel. Végső soron a „létező szocializmus” sosem tudta megoldani őket.

Jogi szempontból azonban a reform egyértelmű sikerként minősíthető. Ekkor alakulnak ki azok a jogintézmények, s az a jogi szemlélet, melyek a nyolcvanas évek végén majd a gazdasági rendszerváltást, s ezzel közvetett módon a politikai rendszerváltást majd megalapozzák – a folytonosság igen sok területen máig kimutatható.

***

Verebics János előadásának anyaga itt megtekinthető:

(Eredetileg megjelent a Neumann János Egyetem oldalán.)