Joseph Stiglitz már korábban is a vagyon, a „tehetség”, és a nagyvállalatok közterhekhez való nagyobb hozzájárulásáért emelt szót. A közgazdász-elit akkor nem vette komolyan, azóta azonban mindinkább bebizonyosodik, hogy Stiglitznek igaza van.
Amikor a Világbank egykori vezető közgazdásza, Joseph Stiglitz meglehetősen dühödt vitairatban fejtette ki a globális vállalatokra vonatkozó adózási szabályok gyökeres átalakításának szükségességét, módját és várható hatásait, a vele vitatkozók inkább csak félvállról vetették oda saját elképzeléseiket arról, miért nincs „Joe-nak” igaza. A Nobel-díjas közgazdász igazságosabb terhelést, a gazdagabbak progresszív megadóztatását és általában a vagyon illetve a „tehetség” közterhekhez való arányosabb hozzájárulását követelte.
Az, amiben mindenki egyetértett akkor, máig sem változott: a 2008-as válság nyomán az egyensúlyi állapotból a hiány mélységei felé lendülő költségvetések miatt szükség van, szükség lesz az adóbevételek növelésére. Ha ez másként nem megy, akkor a kiskapuk és ügyesen kifundált menekülőutak bezárása vagy legalább az azokon való áthaladás akadályozása révén.
A felismerést viszonylag hamar tettek követték, igaz, akkorra már parlamenti, szenátusi bizottságok vizsgálták,
A kevés vagy sok persze lehet ízlés kérdése, de egy 37 százalékos, nominális társasági adókulcs esetében, az Apple által a gyakorlatban befizetett 0,6 százalékos adó felettébb kevésnek tűnik. Persze még mindig több mint a nulla (amit a fejlődő országok ígérnek a náluk befektetőknek), állítják az elemzők.
A nemzetközi társasági adózás a költségvetések közötti és a bevételekért folytatott, fairnek egyáltalán nem nevezhető versennyé deformálódott, amelyben a cél azért még közös: a közszolgálathoz történő hozzájárulás megfizetésére bírni a nemzetállami méreteket is meghaladó vállalati behemótokat, anélkül hogy azok megsértődve továbbállnának. A hazánkhoz hasonló kis gazdaságok számára egyetlen út maradt járható, a GDP növekedés, a munkahelyteremtés és a technológia transzfer reményében minimalizálni a termelés utáni elvonásokat, így téve a fejlettek szerint unfair módon kedvezőbbé a gazdasági környezetet a multik számára.
és természetesen a palettán előkelő helyett foglalnak el a területen és hatókörön kívüli, a külföldi vállalatok odautalt bevételei után névleges adót szedő offshore cégek működését megengedő úgynevezett adóparadicsomok. Az egyetlen védekezési forma az immáron gazdagabb és a fejlődő országok kormányai számára is az adóalap kiszélesítése illetve az adókulcsok mérséklése maradt. Ezt az utat éppen az az USA jelölte ki, amely az adóelkerülés minimalizálása elleni folyamatos bozótharc élén jár.
A megoldás még csak most körvonalazódik, de az elméleti vita sincs nyugvóponton, mivel nagyon nehéz meghatározni a fair és unfair közötti határt, ahogy szintén nincs éles választóvonal adóelkerülés és adócsalás között. Az adóelkerülést, legyen az legális vagy illegális, sokan olyan társadalmilag felelőtlen viselkedésnek minősítik, amely az egyénekre helyezi a közterheket, mintegy kitolva a vállalati kapun azokat, így fosztva meg a nemzetállamokat az infrastruktúra, az egészségügy és hasonló közszolgálatok fejlesztésétől, vagy éppen fenntartásától. Eközben az adóelkerülés összes hasznát viszont vállalaton belül hagyja.
A kereslet pedig kínálatot szül a kísérő szolgáltatások piacán is. Például a már említett, az USA szenátusa mellett működő, a dotcom cégek adófizetési szokásait firtató bizottság elég keserűen állapította meg, hogy
Ők dolgozzák ki az országra szabott adóoptimalizálási struktúrákat, speciális, nemzeti színekbe csomagolt áruként kínálva azokat. Az adótervezés az alacsony adókulcsok, kedvezmények, levonási és mentességi jogszabályok mentén teszi elviselhetővé a nagyvállalatok terheit, méghozzá úgy, hogy áttolja azokat az adó nem fizetésének árát megfizetni képtelen kisebb szereplőkre.
Vagyis érvényesül a törvény szövege, de nem jut hely a szellemének, az eredeti célnak, amely méltányos, igazságos és fair hozzájárulást követel meg a gazdaság szereplőitől. Nem kétséges, hogy a jelenlegi, a 20. század elejétől alkalmazott struktúrák elöregedtek. De megmaradtak a célok, a fenntartható növekedés és a társadalmi egyenlőség megteremtése, végül pedig a társadalmi és nem a multinacionális vállalatok jólétének növelése.
Lehet, hogy Joe-nak mégis igaza van.
***
Nem várt pálfordulást hozott a Fitch döntése: nemhogy elmaradt a leminősítés, de még javultak is a kilátások, szembemenve a pesszimista várakozásokkal. Az infláció csökkenése, a költségvetési egyensúly helyreállása és a gazdasági növekedés dinamizálódása meggyőzte a hitelminősítőt, ami a forintnak is lendületet adott.
...illetve jó esély mutatkozik a háború lezárására, az új gazdaságpolitika pedig komoly növekedést és béremelkedést fog hozni az előttünk álló esztendőben.
„Ha közösen döntünk, erősebbek leszünk” – jelentette ki a jobboldali politikus.
150 ezer helyett ötezer forintra számíthatnak karácsonykor.
Ez egy közös ügy, amelyben mindenki véleménye számít – hangsúlyozta Hidvéghi Balázs.
„Az Európai Unióval egyszerre állunk küzdelemben a gazdaságpolitika, a migráció és a gyermekvédelem kérdésében” – mondta Orbán Viktor.
Nem várt pálfordulást hozott a Fitch döntése: nemhogy elmaradt a leminősítés, de még javultak is a kilátások, szembemenve a pesszimista várakozásokkal. Az infláció csökkenése, a költségvetési egyensúly helyreállása és a gazdasági növekedés dinamizálódása meggyőzte a hitelminősítőt, ami a forintnak is lendületet adott.
A miniszterelnök politikai igazgatója JD Vance-szel telefonált.
