Ne engedjünk a csordamentalitásnak, őrizzük meg a civil kurázsit – ne engedjük be a rémet!

Nyitóképen: Munkaszolgálatosok 1940-ben. Fotó: Fortepan / Szántó István dr.

1944. november 10-én a Fejér vármegyei Rétszilason megszökött egy munkaszolgálatos. Hajdú Iván a 101/320. számú tábori munkásszázad munkaszolgálatosa volt, veszteségi kartonjáról mindössze annyit tudunk meg, hogy Budapest VIII. kerületéből származott. Hajdút elfogták, és kartonja szerint agyonlőtték. Nem írtak rá hadbírósági ítéletszámot, nem is írhattak, ugyanis ilyen eljárásra nem került sor, helyette a szolgálati szabályzat „felkoncolás” pontjára hivatkoztak. Napjainkban axiómaként kezeljük, hogy a népirtás jogszerűtlen, a „bűnök bűne”, mégis szembe kell néznünk a ténnyel: a holokauszt jelentős része első látásra jogszerűen történt.

A magyarországi holokauszt nemcsak egy ad hoc, kaotikus vérfürdő volt, hanem nagyrészt egy jól kidolgozott csel része, amelynek célja az elkövetők szándékainak elrejtése és az áldozatok összezavarása volt. A jogszerűség kérdése érdekes eredményeket hoz, ha a magyarországi holokauszt prizmáján keresztül nézzük. Látszólag nagymértékben törvényes volt, de nem teljes egészében, és semmiképpen nem a keletkezését tekintve. A német megszállást követően a többé-kevésbé demokratikusan megválasztott magyar kormányt átalakították, és a kifelé németbarát, de a gyakorlatban szövetségesbarát Kállay miniszterelnököt a föld alá kényszerítették, majd deportálták. Az utolsó törvényesen választott kormány így 1939 májusában állt fel, és 1944 márciusában szűnt meg addigi formájában. Minden ezt követő kormányzati intézkedés legalább részben az 1944-es megszállásra vezethető vissza, amely súlyosan sértette a magyar szuverenitást, és mint ilyen nem tekinthető jogszerűnek. A törvényt úgy alkalmazták, hogy a betartása segítette az elkövetőket, és rontotta az áldozatok helyzetét. Következésképpen a törvényt betartó zsidók gyakran kisebb eséllyel maradtak életben, mint azok, akik megszegték.

Hajdú esetében a keretlegények történetesen törvényt szegtek: ha valaki alaposan elolvassa a szolgálati szabályzatot, akkor láthatja, hogy a felkoncolás a katonai bírósági eljárás mellőzésével történő azonnali, eszköztől független, nyilvános kivégzést jelenti, melyet nagyon szigorú feltételek mellett tesz lehetővé: aki harcban és válságos pillanatban „csüggedelmet” kelt, fegyverét eldobja, fosztogat vagy parancsot tagad meg, ezt a büntetést kapja, aki pedig ütközetből megszökik, ezt a büntetés kaphatja. Talán erre a joghelyre gondoltak azok a keretlegények is, akik ugyanekkor 136 kilométerrel odébb megölték Radnóti Miklóst. Hajdú kivégzése is jogszerűtlen volt, de minimum elkerülhető lett volna, hiszen nem ütközetből szökött meg. 

A történet pikantériája, hogy az ügyben népbíróság elé állított Frigyes Ernő szakaszvezetőt, a kérdéses század kerethonvédjét egy súlyosan jogsértő perben vették elő. Mint kiderült, egy párhuzamos perben már tisztázták: nem is az adott század keretlegényeivel végeztették ki Hajdút. A perben ráadásul a kirendelt védőt téves dátumra hívták ki, végül Frigyesnek úgy akadt „védője”, hogy a folyosón fogtak egy jogászt, aki értelemszerűen nem ismerhette az ügy részleteit, illetve esélye sem volt arra, hogy egyeztessen védencével. Frigyes első fokon halálbüntetést kapott, ám az eljárást fentről megsemmisítették, és új eljárást írtak ki, melynek eredményeként életfogytiglani szabadság­vesztésre ítélték. Kis szocialista igazságtétel, egy gyilkosság hasonlóan jogsértő utórezgése.

Forrongó, szabályaitól megfosztott világban élünk. Itt is, ott is a sovinizmus, a vallási őrület és a „woke” baloldal feszegeti a zsanérokat. A fanatizmus, a rasszizmus, az etnikai tisztogatás és a népirtás réme az ajtónk előtt áll lesben. Ne engedjünk a csordamentalitásnak, őrizzük meg a civil kurázsit, és ne engedjük be a rémet!