A népirtás réme mindig lesben áll

Nyitóképen: Munkaszolgálatosok 1940-ben. Fotó: Fortepan / Szántó István dr.

1944. november 10-én a Fejér vármegyei Rétszilason megszökött egy munkaszolgálatos. Hajdú Iván a 101/320. számú tábori munkásszázad munkaszolgálatosa volt, veszteségi kartonjáról mindössze annyit tudunk meg, hogy Budapest VIII. kerületéből származott. Hajdút elfogták, és kartonja szerint agyonlőtték. Nem írtak rá hadbírósági ítéletszámot, nem is írhattak, ugyanis ilyen eljárásra nem került sor, helyette a szolgálati szabályzat „felkoncolás” pontjára hivatkoztak. Napjainkban axiómaként kezeljük, hogy a népirtás jogszerűtlen, a „bűnök bűne”, mégis szembe kell néznünk a ténnyel: a holokauszt jelentős része első látásra jogszerűen történt.

A magyarországi holokauszt nemcsak egy ad hoc, kaotikus vérfürdő volt, hanem nagyrészt egy jól kidolgozott csel része, amelynek célja az elkövetők szándékainak elrejtése és az áldozatok összezavarása volt. A jogszerűség kérdése érdekes eredményeket hoz, ha a magyarországi holokauszt prizmáján keresztül nézzük. Látszólag nagymértékben törvényes volt, de nem teljes egészében, és semmiképpen nem a keletkezését tekintve. A német megszállást követően a többé-kevésbé demokratikusan megválasztott magyar kormányt átalakították, és a kifelé németbarát, de a gyakorlatban szövetségesbarát Kállay miniszterelnököt a föld alá kényszerítették, majd deportálták. Az utolsó törvényesen választott kormány így 1939 májusában állt fel, és 1944 márciusában szűnt meg addigi formájában. Minden ezt követő kormányzati intézkedés legalább részben az 1944-es megszállásra vezethető vissza, amely súlyosan sértette a magyar szuverenitást, és mint ilyen nem tekinthető jogszerűnek. A törvényt úgy alkalmazták, hogy a betartása segítette az elkövetőket, és rontotta az áldozatok helyzetét. Következésképpen a törvényt betartó zsidók gyakran kisebb eséllyel maradtak életben, mint azok, akik megszegték.