„A színpadra tett aktuálpolitika a színészt és a nézőt egyaránt lerántja a sáros-mocskos földre” – Őze Áron a Mandinernek

Nyitókép: Mandiner / Földházi Árpád

Motorral jött a próbából, a hétvégén meg a Medveles rendezőjeként lesz Zsámbékon szabadtéri bemutatója. Sűrű szezonkezdés?
Már hosszú évek óta sűrű az életem. Ez egyáltalán nem baj. Ezt szeretem, akkor érzem jól magam, ha történnek körülöttem a dolgok. Majdnem tíz éve ingázom nap mint nap Dunaújváros és Budapest között, kis túlzással minden fát ismerek az út mentén, és az is jólesik. Hetvennégy kilométer eleve nem a világvége, ráadásul az M6-oson közlekedem, amely szerintem az ország legjobb sztrádája. Reggel, ha kell, kinyitom a kocsiban a telefonos irodát, délután meg negyven-ötven perc alatt otthon vagyok, és ez a háromnegyed óra pont elég hozzá, hogy fejben szépen átkapcsoljak a munkahelyiből a családi létbe. Ami nem arról szól, és erre tudatosan figyelünk a feleségemmel, hogy a színházi ügyekről meg a színjátszásról beszélgetünk. Még akkor sem, ha esetleg közös előadásban játszunk. Hiszek abban, hogy mindennek megvan a helye, módja, ideje. Talán mert a szűz az alapjegyem, azaz alapvetően rendszerető vagyok, a fejemet, a környezetemet és a feladataimat tekintve is; addig soha nem kezdek újba, amíg az előző nincs rendben elvégezve. Ha pedig pontot tettem az aznapi teendők végére, este már igyekszem nem nyomasztani magam semmivel. Minek is tenném, ha reggel úgyis elölről kezdődik minden.

Irigylésre méltó egyensúly, mennyit kellett dolgozni érte?
Hamar felismertem, hogyan nem szeretnék létezni. Ott volt előttem édesapám példája. Az ő maximalizmusa, az a tűz, lendület, ahogyan százszázalékosan, a nap huszonnégy órájában, annak bármit alárendelve élte „színjátékos” – így mondta ő – hivatását, fantasztikus és tiszteletre méltó. Csakhogy én gyerekként láttam az árny­oldalakat is, azt, hogy ennek az egésznek hogyan issza meg a levét a család. Úgy szoktam mondani, hogy a bátyámnak meg nekem szép, de finoman szólva sem kalandoktól mentes gyerekkorunk volt. Ma már persze remek sztorikat tudok mesélni róla, de átélni nem minden pillanatában volt könnyű.

Tipikus színészgyereksors?
Egyrészről igen, másrészről meg nagyon nem. A sztárkultusz szerencsére távol állt a szüleimtől, az anyukám eleve tanárként dolgozott, az édesapámnak meg eszébe sem jutott magával cipelni minket a próbákra; rendes játszótérre jártunk a színházi büfé vagy az öltöző helyett. De azért akadtak kemény éjszakák. Akkoriban egy-egy előadás után az Erzsébet híd budai hídfőjénél lévő Olympia bárban gyűltek össze a nagy társaságok. Állítólag ott esett meg az a híres történet, amit később több felől hallottam, hogy egyszer megkérdezték apámat, szerinte melyik a legcsúnyább magyar szó, ő meg a rá jellemző fanyar humorral kapásból rávágta, hogy a záróra. Amikor éjjel ez elhangzott, apám rendszerint felszólította a társaságot, hogy „a bulinak nincs vége, irány hozzánk, a Naphegyre”. Ami nekik remek szórakozás volt, nekünk a testvéremmel viszont azt jelentette, hogy mehettünk paplanostól-párnástól a nagy gyerekszobánkból a lakás másik végén lévő kis szobába. Ezeket az éjszakai költözködéseket zokon vettük, mert ilyenkor a saját mosdónk előtt is sorban kellett állni. Igaz, abban a sorban állt Törőcsik Mari, Maár Gyula, Bessenyei Ferenc, Máté Péter, Sztankay István és még sokan mások. Fogalmunk sem volt, micsoda óriások között vagyunk, csak morgolódtunk, mit keres itt megint ez a sok néni meg bácsi. Utólag visszagondolva persze mindennek pont így kellett történnie, apám nem választhatott mást, mint hogy a saját útját járja.

Ön is azt tette, amikor ugyancsak a színházat választotta hivatásának, állva a veszélyes összehasonlításokat. Eddig mit mutat a mérleg?
Ötvenhárom évesen elmondhatom, hogy nagyjából úgy sikerült minden, ahogy elterveztem. A jelenlétem a pályán – színészként, rendezőként és színházigazgatóként egyaránt – már régóta sokkal inkább az áronságról, mint az őzeségről szól; ezt, azt hiszem, rengeteg munkával kivívtam magamnak. De sosem tagadtam meg a gyökereimet, sőt nagyon büszke vagyok rájuk. Egy ponton viszont döntenem kellett, és én úgy döntöttem, hogy bár nagyon szeretek játszani, nem vagyok hajlandó az édesapámhoz hasonlóan korán belehalni a játékba. És azt sem szerettem volna, hogy a leendő gyerekeim lelkébe ugyanolyan erősen beleégjen az apahiány, mint ahogyan belém égett a kezdetektől; az állandó „egycsatornás” ezer fokon égés apámat nemcsak az élettől, de tőlünk is eltávolította. Ezért elhatároztam, hogy ha lesz feleségem, akkor én neki valódi férje szeretnék lenni, a gyerekemnek valódi, jelen lévő apja és úgy általában a létnek valódi résztvevője. Amúgy is úgy gondolom, sajnos nem egy példát is láttam rá, hogy ha egy színész, aki embereknek ábrázol embereket, elzárja magát a külvilágtól, egy idő után nem tud miből töltekezni, és önmaga mellszobrává merevedik. Én, hála Istennek, ezt eddig elkerültem, és valószínűleg alkatilag is képtelen lennék csak egy irányba nézni. Azzal kezdtem a beszélgetésünket, hogy szeretem, ha történnek körülöttem a dolgok, és ezt nem csupán a színházra értettem. A szabadidőmben is folyton nyüzsgök, összejárunk a barátokkal, a családdal, van egy kenunk, imádok evezni a Dunán, bringatúrázunk, íjat készítek a kisfiammal, sportolok – ha az életemnek ez a része nem működne ilyen jól, teljességgel és harmonikusan, nem tudnék hittel színházat csinálni sem.

Mit sportol?
Japán harcművészetekkel foglalkozom több mint húsz éve. Igaz, már amolyan oldtimerként, de talán e területen ez nem is akkora hátrány; egy soha be nem fejezhető úton járunk, ami éppen ettől izgalmas és gyönyörű. Arról nem is beszélve, mennyi mindenben segíti a munkámat az egyensúly- és ritmusérzék fejlesztésétől a helyes testkoordináción át odáig, hogy bármikor simán be tudok állítani egy verekedős jelenetet a színpadon. A küzdősportok világa amúgy mindig is vonzott, egészen fiatalon például cselgáncsozni jártam, aztán karatéztam egy ideig. Harmincéves korom körül találtam rá az aikidóra és az iaidóra: bőven túlmutatnak az egyszerű küzdősportokon, inkább művészetnek, filozófiának nevezném őket. Tavaly egyébként volt egy szép élményem mindezzel kapcsolatban. Dunaújvárosban vittük színre Barta Lajos Szerelem című drámáját, és mivel a rendező tudott a szenvedélyeimről, egy olyan élőképpel kezdődött, amelyben egy katanagyakorlatot mutatok be.

És amely darabban történetesen egy apát játszik. A Medveles szintén az apa-fiú kapcsolatokról szól, és Florian Zeller novemberben bemutatandó A fiú című művének is hasonló a tematikája. Véletlen?
Hozzáteszem, a Diploma előtt című előadásunkban is egy apát alakítok. Olyan szempontból biztosan nem véletlen, hogy nekem személyesen is van még mit feldolgoznom, megértenem, helyretennem e téren. Mivel az apa nekem egyenlő a hiánnyal, az egész életemmel ezt az űrt próbálom meg betölteni úgy, mintha egy sok ezer darabos kirakónak csak az elemei – az emlékeim, fájdalmaim, elképzeléseim, vágyaim – lennének meg, és a dobozt az alapképpel régen elveszítettem volna. Mégis muszáj a lehető legteljesebben összeraknom a képet, és nem csak magam miatt: az, hogy én miként viszonyulok ehhez a hiányhoz, egyáltalán az apámhoz, az apám hiányához vagy az apám jelenlétéhez, meghatározza a saját apaságomat is. Érdekes, hogy ezek az apa-fiú történetek, idesorolnám a Rózsavölgyi Szalonban a Miért pont kivi? című rendezésemet is, először fiúként fogtak meg, a gyerekkoromból hoztak elő sok érzést, örömöt, félelmet. Erre rakódtak a próbákon egyre mélyebbről kiásott dolgok. A próbafolyamatok során szeretek teljesen, szinte szemérmetlenül őszinte lenni; ha egy rendező nem nyitja ki a lelkét a színészek felé, nem is várhatja el tőlük ugyanezt. A Medveslesnél is – amelynek kitűnő producere Porkoláb Gyöngyi – azt kértem a két főszereplőtől, Csiby Gergelytől és Marton Róberttől, hogy először beszélgessünk mindhármunk édesapjáról; elképesztő vallomásokba csúsztunk bele, rengeteget megtudtunk egymásról. Ezért vagyunk kifejezetten szerencsések ezzel a szakmával: nemcsak cipeljük a terheinket, de egymásra támaszkodva ki is játszhatjuk őket magunkból. És ha jól tesszük, azzal a nézőket is segíteni tudjuk. Nem úgy, hogy didaktikusan a szájukba adjuk a válaszokat, ezt sosem szabad. Hanem a saját tapasztalatainkat, érzelmeinket is a történetbe, karakterekbe sűrítve ösztönözzük őket a saját kérdéseik feltevésére.

A Medvelest szerzőként jegyző Lackfi Jánossal nem először dolgozik együtt, ez sem véletlen?
Természetesen nem. Az első közös munkánk Az öreg pokróc című, felnőtteknek szóló mesedarabja volt, azt követte tavaly, szintúgy Zsámbékon, a Milyenek a magyarok? köteteiből készült koncertszínház. Akkor ismertem meg igazán a néhány versen és íráson túli, sziporkázó Lackfi-univerzumot. A közös cél az volt, legalábbis én rendezőként erre futtattam ki azt az előadást, hogy szakadjunk el végre a szokásos magyar önostorozástól, és arra koncentráljunk, ami mindannyiunk számára ugyanolyan jó: a tehetségünkre, a kreativitásunkra, arra, hogy annyi viszontagság után is itt vagyunk. Sírva vigad a magyar, szól a mondás, és van is benne igazság. De én inkább a vigadásra helyezném a hangsúlyt: amíg van humorérzékünk, amíg tudunk akár önmagunkon is nevetni, amíg megszületnek a pesti viccek, addig nagy baj nem lehet. Meg amíg – teszem hozzá a saját szempontomból – a magyarok ennyire színházszeretők.

Pedig ez ügyben is szokták kongatni a vészharangot.
Én éppen az ellenkezőjét tapasztalom. Színház tekintetében a covidjárvány okozta megtorpanás ellenére is élen jár a Varsó–Prága–Pozsony–Budapest-tengely. Belőlünk még nem veszett ki a lélek. És azt is fontosnak tartom, hogy az állam nem vonult ki a kultúrából, a támogatásából, tisztán a piacra, a magánmecenatúrára bízva mindent. Ez például Olaszországban megtörtént, jelentős károkat okozva.

Azért a független színházak, társulatok képviselői most biztosan vitatkoznának önnel. Az ő központi támogatási keretük ugyanis drasztikusan csökkent az utóbbi években, ami miatt sokan a megszűnés szélére kerültek, vagy be is fejezték a működésüket.
Sajnos ez igaz. És azt is nagy szomorúsággal nézem, hogyan sző át lassan mindent a politika, régi barátokat, kollégákat szakítva szét. Szerencsére ott még nem tartunk, néhány kivételtől eltekintve, hogy mindez az előadásokon vagy a próbákon is jelen legyen. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy baj, ha egy darab politizál. Ha Shakespeare király­drámáit megnézzük, egytől egyig ezt teszik, amikor többek közt a hatalmat, a hatalom jellegzetességeit, piszkosságát és kegyetlenségét ábrázolják. A színpadra tett aktuálpolitikával van a gond, mert az mindenkit, színészt, nézőt egyaránt leránt a sáros-mocskos földre. Ezért nálam a direkt politika tabu, színészként, rendezőként nem vállalok ilyen feladatot, a dunaújvárosi színház igazgatójaként meg pláne soha nem engednék be ilyen típusú drámát, előadást.

A társulat nélküli Bartók egyre karakteresebb a meghívott vendégművészeknek is köszönhetően. Második ciklusában hogyan értékeli ezt a félig-meddig dunaújvárosi életet?
Kifejezetten szeretem, és úgy érzem, a helyiek is szeretnek minket, büszkék a színházukra, megbecsülnek minket. Korábban öt évig igazgattam a Pesti Magyar Színházat, egészen más mentalitást igényel a kettő. Budapesten közel negyven színház van, egymás hegyén-hátán, ott műsortervet, arculatot kialakítani úgy, hogy az művészileg és gazdaságilag is sikeres legyen, a túltelítettség miatt sokkal nehezebb. De nem csupán ezért szeretem a vidéki színházcsinálást, hanem az emberi oldal miatt is. Ha elakadok valamiben, sokszor elég csak felhívnom egy vállalkozó barátunkat a városból, hogy „te, Lacikám, kéne ennyi meg ennyi kiló festék a díszlethez, van ötleted?”, és rövid idő alatt meg is van oldva a dolog. És ugyanígy fordítva, amikor mi tudunk nyújtani valamit, például ugyanez a festéket adó kis cég nálunk tarthatja a karácsonyi buliját, vagy a főpróbákon vendégül láthatjuk a kórházi dolgozókat, akkor gondolkodás nélkül megtesszük, és nem azt lessük kajánul, hogy a miénk után megdöglik-e a szomszéd tehene is. Azt meg, hogy vidéken a népszínházi jelleg miatt sokféle műfajból kell játszani, én sosem bántam. Közhely, de tényleg hiszek benne, hogy soha nem a műfajtól függ, milyen színházat csinál az ember, a lényeg, hogy soha ne menjünk egy bizonyos szint alá. Erre bizonyságul van is egy friss példám. A szeptemberi 21-ei premierünk előtt nyáron Kőszegen – a Kőszegi Várszínházzal közösen – mutattuk be a Hyppolit, a lakájt. Sokan féltettek tőle, pláne mert mi az eredeti prózai verzióból indultunk ki, a családi történetre téve a súlyt. Óriási siker lett, szakmai körökben is. Mert bíztam a minden korban érvényessé tehető sztoriban, a szöveget a klasszikus patronok abszolút tiszteletben tartása mellett csodálatosan leporoló Karácsony Ági szövegírói, dramaturgi munkájában és a remek színészekben, köztük a címszerepet fantasztikusan elkapó Kálid Artúrban. Vagy hogy ne csak a könnyű műfajt említsem – ami nyilván egyáltalán nem könnyű –, 2022 óta rendezzük meg a Mikro fesztivál nevű seregszemlénket is az ország legjobb stúdió-előadásaiból válogatva. És arra is vevő a közönség. Nincs ebben semmi varázslat: az elmúlt években megtanultunk kölcsönösen bízni egymásban.

Röviden megjegyzem

Lackfi János Medveles című darabja Porkoláb Gyöngyi Apamondta.hu című podcastjából inspirálódva világít rá az apa-fiú kapcsolatok izgalmas kérdéseire. Az előadás a Momkultban debütált júniusban, azóta többek között Székely­udvarhelyen, Gyergyóditrón, Szatmárnémetiben és a Zsámbéki Nyári Színházban is láthatta a közönség. A hat jelenetében nagy utat jár be a Marton Róbert által megformált apa és a Csiby Gergely által alakított fiú; mintegy harminc éven át követjük a fejlődésüket, változásukat, új és régi szerepeiket, kapcsolatukat. A történet nagyjából háromszáz apa-fiú történet esszenciája, benne a rendező és a színészek személyes élményeivel.