Megnyílt az Éden, és már azt is pontosan tudjuk, meddig látogatható
Az épület önmagában megér egy látogatást.
Burger szerette azt az Európát, amit megörökített. És ebből az Európából egyre kevesebb látszik már.
Fotók: Petőfi Irodalmi Múzeum
Van Mészöly Miklósnak egy rövid írása, a címe Képeslevelezőlap, odaátra. Ebben leír egy számára döntő fontosságú jelenetet. Közvetlenül a második világháború vége után esett meg vele szülővárosában, Szekszárdon. Ekkor már eldöntötte, hogy elhagyja a várost. Utolsó estéinek egyikén Dallos Sándor író présházában üldögéltek a Lisztes nevű völgyben, egy diófa alatt.
Dallos egyszer csak körbemutatott a tájon, és azt mondta Mészölynek: „Hát ezt próbáld elküldeni egy képeslapon.”
Nem tudom, miért jutott eszembe éppen ez az írás Burger Barna Meg nem írt képeslapok című kiállításán járva. Talán azért, mert Mészöly művének címe fájdalmasan rímel arra, hogy Burger nagyon korán hagyott itt bennünket. Másrészt talán azért is, mert
a Petőfi Irodalmi Múzeum Károlyi-kertjében kiállított fotói tényleg olyanok, mintha a túlvilágról küldött üzenetek lennének.
Burger Barna kiváló fotós volt, számos emlékezetes kiállítás és album fűződik a nevéhez. Két kiemelkedő könyve a Fej vagy írás – 92 íróportré és a Kékvándor című album, amelyben az Országos Kéktúrán rögzített képi benyomásait adta közre. Sokat dolgozott kortárs írókkal, köztük a szintén fiatalon elhunyt Kőrösi Zoltánnal, de Nádas Péterrel és Sajó Lászlóval is. 2007 körül e sorok szerzőjét is fotózta egy budapesti kávézóban. Alkatilag nehezen viselem az ilyesmit, de Barna olyan figyelmesen, empatikusan és kedvesen dolgozott körülöttem, hogy kezdeti feszélyezettségem hamar elmúlt. Aztán még néhányszor beszélgettünk az évek során. Utoljára már nagybetegen láttam, a Kékvándor című utolsó kiállításának megnyitóján, ahová meghívott zenélni.
Burger érzékeny, kivételes figyelemmel megáldott fotós volt, aki képes volt arra, amire csak kevesen: kihasítani egy látványból azt a részletet, ami univerzális jelentéssel bír.
Ezen a kiállításon különféle európai városokban készített fotói láthatók Rómától Marosvásárhelyig, Szófiától Budapestig. E városfotókból eredetileg könyv készült volna, de a terv már nem valósulhatott meg. Burger kortárs írókat kért fel, hogy egy-egy képhez írjanak szövegeket. Könyv nem lett (bár ki tudja, talán lehet még egyszer), lett viszont ez a kiállítás, és nagyon jó, hogy lett. Közhely (ettől még igaz, sőt), hogy egy város lényege, titokzatos egyénisége nem a leghíresebb látványosságain keresztül ragadható meg. Azok a giccsárusok standjaira valók.
Burger pontosan tudta ezt, és a városfotóin sosem látszik elsőre, hogy hol is készülhettek. Ennél jóval több látszik rajtuk.
Mélyebbre ás, azt ragadja meg, ami a legtöbbünk számára láthatatlan marad. Egy szinte banális látványból hozza a felszínre azt a többletet, amitől a képe műalkotássá válik. A mai képdömping idején látszik csak igazán, milyen fontos is ez a képesség, és milyen sokat vesztettünk azzal, hogy Barna már nincs köztünk. A kiállított képekhez olyan írók adtak szövegeket, mint Darvasi László, Dragomán György, Térey János vagy Tóth Krisztina. Az írások hol összeszikráznak a képpel, hol nem, de nem is ez a lényeg.
Mert a lényeg az, hogy Burger Európa-látomásából mi rajzolódik ki.
Egy behavazott utca, egy futballstadion, egy néptelen tengerpart, száradó ruhák, egy alvó macska. Semmi különös, mondhatnánk. A fotográfia misztériuma viszont éppen az, hogy ezeket a semmiségeket ragyogtatja fel és tölti meg valami titokzatos többlettel. Hogy mi ez a többlet, azt nem tudom. Talán a szeretet. Mert Burger szerette azt az Európát, amit megörökített. És ebből az Európából egyre kevesebb látszik már.
***
(Burger Barna: Meg nem írt képeslapok. Petőfi Irodalmi Múzeum, Károlyi-kert. Látogatható az év végéig)