Közösségi média – rögtön az elején időzzünk el a kifejezésen! Nem hazug ez már nevében is? Pontosan mi köze a közösség fogalmához és a klasszikus értelemben vett közösségekhez egy végtelenül individualista társadalom egyik legkeresettebb szolgáltatásának?

A magyar fordítás megtévesztő. A „közösségi” szó nálunk általában értéktöbbletet hordoz, miközben az angolban használt „social media” leíró fogalom, a társadalomra, társasra utal, és azokat a felületeket jelöli, ahol a tartalmat a felhasználók állítják elő. A Facebook olyan, mint egy közösségi kert. Csak a neve közösségi, valójában individuális műfaj. Nem közpark, ahol az emberek magasabb cél elérése érdekében összehangolt tevékenységet végeznek, ami az önmagán és az egyéni teljesítményen túlmutató érték előállításával végül a közösség javát szolgálja.

A látszólagos társasági élet az online térben elmagányosodást eredményez a valóságban. Miért csappant meg a személyes találkozásra való igény?

Szeretném hinni, hogy az igény megvan, csak az életmódunk változik, amire a koronavírus-járvány is rásegített. Jól mutatja, hogy csak a Facebook 2021-re 3,38 milliárd felhasználót várt, miközben a regisztráltak száma végül meghaladta a 4 milliárd főt. Emellett még számtalan közösségimédia-felület – például az Instagram, Twitter, Reddit – működik, és már nem csak amerikai monopóliumként. A feltörekvő kínai oldalakat – lásd QQ, WeChat – 1 milliárdnál többen használják, közülük elsőként a TikTok az egész világot meghódította.

azaz arányában egyre többen használják a felületeket, miközben az ott eltöltött idő is növekszik. Ráadásul egy ember egyre több helyre regisztrál, főleg mióta az oldalak mobilapplikációként is elérhetőek. Mivel egy nap 24 óra, a médiahasználat csak a személyes találkozások és a minőségi idő rovására növekedhet.

Ön szerint mi szükségeltetne ahhoz, hogy korrigálható legyen ez a folyamat?

Két dolog. Az első, hogy mondjuk ki, minden közösségimédia-cég üzleti vállalkozás. Nincsen értékvilága, profitérdek mentén működik. A másik, hogy ennek tudatában a korábbi technológiák mintájára ne identitáskonstrukcióra használjuk a felületeket. Ettől még a most is jellemző tevékenységek közül számos megengedett lehet, ilyen például a kapcsolattartás, az információgyűjtés, a vásárlás és a szórakozás. Sőt, tovább megyek. Használható politikusok, influencerek és művészek számára, abban az esetben, ha képesek közszereplői profiljukat a személyiségüktől külön kezelni. Ekkor az „énmárka” egy termék, nem a személyiség kiterjesztése. Tudom, hogy ez a gyakorlatban rendkívül nehéz,

és éppen arra csábítanak, hogy minél inkább bevonódjunk érzelmileg.

A legnagyobb influencereknek milliós követőtáboruk van, és a közösségi médiában számos kisebbségi csoport képviselteti magát, például az LMBTQ- és a BLM-mozgalom. Ez nem közösségépítés?

Az LMBTQ zászlós hirdetéseket, a BLM logós profilképkereteket, ahogyan a testpozitivitást hirdető kampányokat is új piacok bevonásának látom. A cégek felismerték, hogy a kisebbségi csoportok jól célozhatóak.

A könyvben szisztematikusan elemzi, hogy a közösségi média megváltoztatja a tér- és időérzékelésünket, kezdve a randioldalak „közelben lévő partnerek” ajánlásaitól addig, hogy a különböző intézmények pontokkal való értékelése alapján döntünk annak meg – vagy épp nem meglátogatásáról. Elképzelhető, hogy az online tér teljesen átírja az eddigi tér fogalmunkat?

Egészen biztos. Már jelenlétével is új típusú teret hoz létre – hiszen digitális. A digitális térnek nincsen határa, tetszőlegesen tágítható és szűkíthető. Ezzel a térélmény is változik, hiszen közel hoz távoli dolgokat – az ukrán háborút, az amerikai abortusztörvény körüli vitákat, erdőtüzeket. Mondhatnánk, hogy ez nem technológiai ugrás, hiszen ezt már a televízió is tudta, azonban ott mi magunk még passzív szemlélők voltunk, ami segítette a távolságtartást. Emellett a televíziónézés, főleg kezdetben kimondottan társasági esemény volt – a közös élményszerzés eszköze. A közösségi média esetén viszont az egy ember – egy eszköz elv érvényesül, ami elszeparálja a használóit egymástól.

vagy a fiatalokra, akik az utcán egymás mellett telefonoznak.

Ahogy említi is, a valós és az online tér között feszül egy elég lényeges különbség: az általunk ismert fizikai tér véges – legalábbis földi keretek közt –, az online tér viszont végtelen. Lehet, hogy épp ez a vonzó benne az egyre szabadabbá válni vágyó ember számára?

Könnyen elhisszük, hogy mi is ott ülünk ismert emberek kanapéján. Sőt, még „beszélgetni” is tudunk velük: kommenteket írunk, amire akár válaszol is az adott szereplő – vagy legalábbis az ezért fizetett stáb. Ettől a társadalmi távolság értelmében vett térérzetünk is változik. A legújabb fejlesztés, a Meta pedig ezt akarja még tovább fokozni a virtuális térben, hogy fizikai jelenlét nélkül bármikor bejárhassuk a Mount Everest tetejét, vagy avatárunk részt vehessen egy indiai esküvőn, ha elegendő pénzünk van rá.

Mi ezzel a probléma?

A tér- és időtapasztalat megváltozásáról azért érdemes beszélni, mert rendkívül fontos a közösségek megmaradása szempontjából. A hely a történelem folyamán mindig konkrét létezőt jelölt, szimbolikus tartalommal. A helyek emléket állítottak – gondoljunk az utcanevekre, emlékhelyekre, a nevezetes helyekre, akár az egyetemi kocsmákra, vagy a város azon pontjára, ahol először találkoztunk a szerelmünkkel – ezzel jött létre viszony, történetiség és identitás. Ha mindez nincs, akkor „nem-helyekről” beszélünk, amelyek, ahogy Marc Augé írja,

A tér fogalma mellett az idő fogalma is átértelmeződött, megjelent az egyidejűség és a jelenidejűség. A virtuális idő hogyan képes megváltoztatni az embert?

Hadd mondjak egy példát. Léteznek a szóbeliségre építő kultúrák, ahol a közösség történetét az idősek elmesélték, így örökítve a tudást apáról fiúra. Ehhez személyesség kell, jó memória és képzelet. Vannak emellett olyan civilizációk, amelyekben az írásbeliség dominált. Már a Biblia és az egyiptomi hieroglifák is az emberről meséltek. Az írás előnye a szóbeliséghez képest, hogy „kőbe vési” az értékeket, változtatás nélkül ad tovább egy-egy tanmesét. Mit kínál ehhez képest a közösségi média? Olyan hírfolyamot, ahol frissítés után nem mehetünk vissza a korábban látottakhoz. 24 óráig elérhető történeteket, amelyek a semmibe vesznek; örökös jelent és az idő folyamatából kiragadott pillanatokat.

Mindennek a következménye az, amit ön így fogalmaz meg: „Az időérzék megváltozásával az események időbeli egymásutániságából nem áll össze lineáris történet. Átfogó narratíva hiányában pedig nem alakulhat ki hagyomány, közös történelem nélkül pedig tartós közösség sem, legyen szó akár élet-, akár nemzetközösségről”.

Pontosan. Guszlárok kellenek. Ők azok, akik továbbadják a mítoszokat, amelyből a közösség születik, és amelyek segítségével megalkothatjuk önmagunkat.

Miért válunk ettől nárcisztikussá?

Napjainkban hajlamosak vagyunk nárcizmust kiáltani ott, ahol nincs is jelen. A kifejezés annyira elterjedt, hogy az önimádatot szitokszóként használjuk, miközben egy sokrétű fogalommal van dolgunk, ami a közbeszéd mellett egyszerre van jelen az orvostanban és a társadalomtudományban is. David Riesman, Christopher Lasch, Daniel Bell és Anthony Giddens már jóval a közösségi média megjelenése előtt arról írtak, hogy szociológiai megközelítésben a nárcizmus a frusztrációból, talajvesztésből, elbizonytalanodásból eredő identitáskeresés fémjelzője. A fejlett országokban tapasztalható értékválság és a technológiai fejlődés – főként a közösségimédia-felületek elterjedésének – eredményeként a nárcizmus ebben az értelemben nem más, mint az egyéni értelemadás 20. században kialakult módja, a valóságértelmezés egy lehetséges kerete, ahol a saját személyiség pótolja ki a korábbi tekintélyelvű, vallásos világkép eltűnésével keletkezett hiányosságokat.

Vagyis az ön számára nem az a kérdés, hogy ténylegesen önimádóbbak vagyunk-e, hanem, hogy miért ezzel a fogalommal írjuk le a valóságot?

Engem elsősorban az foglalkoztatott, hogy az erkölcsi orientáció a csoport elsődlegességétől – tehát ahelyett, hogy közösségelvűen gondolkodnánk – elmozdult az egyének, az egyéniség ünneplése felé. Ez a közösségi médiában a legszembetűnőbb,

A könyv arról szól, hogy a közösségi média hogyan járul hozzá az önimádó ember mint korunk meghatározó alakzatának felemelkedéséhez.

Fotók: Földházi Árpád