Én meg azon morfondírozom ma, tettének évfordulóján, pontosan negyvenhét évvel később, hogy volt-e tényleg. Látszólag ugyanis a nemzetnek pont semmi szüksége nem volt Bauer Sándor mártíromságára. Sírja nem lett zarándokhely, nevét nem sutyorogták halkan január 20-adikákon, nem emlékeztek rá titokban, pedig még a szélesebb közvélemény is tudhatott a tettéről.
Akármilyen furcsa ugyanis, a kommunista diktatúrában, a párt által egészében ellenőrzött állam és sajtó időszakában a lapok nem hallgatták el teljesen az önégetés tényét. Nem volt persze címoldal, nem voltak nagy publicisztikák, de magáról a hírről beszámoltak az újságok: a cenzúra vagy öncenzúra a teljes elhallgatásig még akkor sem jutott. A Magyar Nemzet például így írt szerdán, két nappal az eset után.
„Bauer Sándor 17 éves budapesti ipari tanuló hétfőn a Nemzeti Múzeum kertjében ruháját leöntötte benzinnel, majd meggyújtotta, s ily módon öngyilkosságot kísérelt meg. Súlyos égési sebekkel szállították kórházba. Állapota válságos.”
Aki tudott olvasni a sorok között, ennyiből is rájöhetett, mi történt és miért történt. A Nemzeti Múzeum kertje – Bauer Sándor a helyszínválasztással gondoskodott arról, hogy egyértelmű legyen: tette nem magánügy, nem pillanatnyi elmezavar következménye. Sejtette talán azt is, hogy a hírszerkesztés alapszabályait az újságok még a kommunizmusért sem írják felül, tehát a „hol?” kérdésre megadják a választ mégoly nyúlfarknyi beszámolójukban is. Aztán: önégetés – csupán néhány nappal az után, hogy Prágában Jan Palach felgyújtotta magát a szovjet megszállás és a kommunista uralom elleni tiltakozásképpen.
Bauer Sándor az ő példáját követte, a múzeumkertben köré gyűlő, érdeklődő tömegnek is azt válaszolta: hazaszeretetből gyújtotta fel magát, tiltakozásból az orosz megszállók ellen, illetve mert „a cseh testvér is megtette”.