„A kutya különös esetében egy anyát játszol, aki elhagyja az autista fiát, mert nem érzi magát elég erősnek ahhoz, hogy elviselje az állapotát. Érdekes és szokatlan, hogy a darab nem kiáltja ki rossz anyának a karakteredet, és nem ítélkezik felette.
Néha olyan könnyen pálcát törünk mások felett, aztán a mi életünkben is adódnak túlfeszített helyzetek, amikor nem tudunk máshogyan lépni, csak rosszul vagy még rosszabbul. Azt mondják, önző dolog mindig magunkkal foglalkozni, pedig talán jobban működne a világ, ha ez emberek nem mindig a másikra, a másik hibáira koncentrálnának. Arra, hogyan kéne a másiknak megváltoznia ahhoz, hogy én boldog legyek. Meg akarjuk változtatni a párunkat, a gyerekünket, a barátunkat, a boltos nénit, és nem jövünk rá, hogy őket nem, csak egy embert tudunk megváltoztatni: magunkat. Jobb lenne, ha mindenki őszintén szembenézne magával, és feltérképezné, mik az erősségei, a gyengeségei, a hazugságai, a kényszerei, a játszmái, miért fut neki mindig ugyanazoknak a problémáknak.
Jó lenne néha kicsit csendben maradni, és csak figyelni. Persze vannak dolgok, amik mögé kollektíven oda kell állni. De azt érzem, sokan azért segítenek, azért szelfiztek a Keleti pályaudvaron a menekültekkel, hogy az ismerőseik a Facebookon virtuálisan megsimogassák érte a buksijukat – persze nem a tényleg értelmes posztokról beszélek. Ha segíteni akarunk, tegyük csendben a dolgunkat, és ne várjunk érte apró csemegéket. Vetítjük magunkról, hogy mi milyen jók vagyunk, miközben tele vagyunk hazugságokkal, és amikor ítélkezni lehet a barátaink, gyerekeink felett, megtesszük, ahelyett, hogy megkérdeznénk, mivel tudnánk segíteni.