„A kutya különös esetében egy anyát játszol, aki elhagyja az autista fiát, mert nem érzi magát elég erősnek ahhoz, hogy elviselje az állapotát. Érdekes és szokatlan, hogy a darab nem kiáltja ki rossz anyának a karakteredet, és nem ítélkezik felette.
Néha olyan könnyen pálcát törünk mások felett, aztán a mi életünkben is adódnak túlfeszített helyzetek, amikor nem tudunk máshogyan lépni, csak rosszul vagy még rosszabbul. Azt mondják, önző dolog mindig magunkkal foglalkozni, pedig talán jobban működne a világ, ha ez emberek nem mindig a másikra, a másik hibáira koncentrálnának. Arra, hogyan kéne a másiknak megváltoznia ahhoz, hogy én boldog legyek. Meg akarjuk változtatni a párunkat, a gyerekünket, a barátunkat, a boltos nénit, és nem jövünk rá, hogy őket nem, csak egy embert tudunk megváltoztatni: magunkat. Jobb lenne, ha mindenki őszintén szembenézne magával, és feltérképezné, mik az erősségei, a gyengeségei, a hazugságai, a kényszerei, a játszmái, miért fut neki mindig ugyanazoknak a problémáknak.
Jó lenne néha kicsit csendben maradni, és csak figyelni. Persze vannak dolgok, amik mögé kollektíven oda kell állni. De azt érzem, sokan azért segítenek, azért szelfiztek a Keleti pályaudvaron a menekültekkel, hogy az ismerőseik a Facebookon virtuálisan megsimogassák érte a buksijukat – persze nem a tényleg értelmes posztokról beszélek. Ha segíteni akarunk, tegyük csendben a dolgunkat, és ne várjunk érte apró csemegéket. Vetítjük magunkról, hogy mi milyen jók vagyunk, miközben tele vagyunk hazugságokkal, és amikor ítélkezni lehet a barátaink, gyerekeink felett, megtesszük, ahelyett, hogy megkérdeznénk, mivel tudnánk segíteni.
A színészeknek ilyen ügyekben mintát kell mutatniuk a nyilvánosság előtt?
Iszonyú nagy felelősség, ha nap mint nap sok ember elé állsz, mert elkezdenek figyelni az életedre is. A nyilvánosság nagy fegyelmet követel, de ez nekem jólesik: a fegyelemtől lesz az embernek tartása. Éppúgy példát kell mutatnom, ahogy a gyerekemnek is hiába mondom, rakjon rendet a szobájában, ha én rendetlen vagyok. Szó sincs róla, hogy bárkit is nevelni szeretnék, de sokat dolgozom saját magamon, és igyekszem igent mondani az értelmes kampányokra. Nem akarom nagydobra verni, hogy »én bezzeg ott voltam«, de azt fontos jelezni, hogy »emberek, igenis jó érzés részt venni ilyen dolgokban«. De ha bármit kimondok, figyelek rá, hogy az mindig önazonos legyen. A nyilvános politizálást azért kerülöm, mert nem értek hozzá, fröcsögni pedig nem szeretnék. Megpróbálok olyan dolgokban részt venni, amikről azt gondolom, tudok segíteni. De az az égvilágon senkinek segít, ha kiposztolok valamit a Facebookra, inkább leülök két-három barátommal, hogy megbeszéljük, mit lehetne valóban tenni: ételt gyűjteni, elmenni a monori romatelepre, kirándulni a miklósházi gyerekekkel.”