„Milyen élmények, hatások nyomán, s mikor dőlt el Újvidéken, hogy a művészetre teszed föl az életed?
A legkülönbözőbb kultúrák, nyelvek, politikák és hazugságok örvényének kellős közepén találtuk magunkat tinédzserekként, ahonnan nem láttunk más kiutat, mint hogy saját világunkat művészetté változtatva felmutassuk – felváltva tüzeljünk vele, s használjuk óvóhelyünkként.
Hogyan fogadott be Magyarország? Milyen közegbe csöppentél 1991-es áttelepülésedkor? Vannak-e számodra ennek a lépésnek máig ható alkotói konzekvenciái?
Megértéssel és értetlenséggel. Akkoriban sokkal békésebbnek tűnt ez a világ, amelyben nem tudtuk, meddig maradunk. Bár ma már jobban beszélem a helyi kulturális és történelmi dialektust, úgy gondolom, ezzel együtt továbbra is a vajdasági magyar az anyanyelvem.
Azóta tíznél is több könyvet írtál, minden évben volt önálló tárlatod, és megjelent jó néhány Tudósok-lemez. Mégis mintha csak most, a klasszikus képzőművészek modorában festett politikus-portrék nyomán figyelt volna fel igazán rád a közeg... A Bocs, megölhetlek? című albumról, vagy olyan kitűnő könyveidről, mint a Lomtalanítás, az Űrboksz madrigálok, A balkáni tahó, vagy a legutóbbi, Mona Lisa és a tenger címűekről kevés kritikával találkoztam, de azzal, hogy a Lázár János-portrédat megvette neki ajándékba az államtitkára, tele volt a sajtó, a Matolcsy-képedet pedig még a Wall Street Journal is méltatta.
Változó a népszerűsége annak, amit csinálok, ami nyilván attól is függ, hogy határon átcsempészett művészetem magjai közül melyik talál itt termékeny talajra. A politikusportrék valamibe nagyon beletrafáltak, mert egyszerre komolyak és viccesek, kedvesek és gúnyosak, kortársak és a velünk élő anakronizmusokat felmutatók, történelmi sebeket felszakítók és aktuálpolitikusak; kritikusak, szókimondók, miközben szépek is és elfogadható mértékben pornográfok.”