„- A dalszerzőkhöz sokkal közelebb érzed magad, a színpadon pedig rocksztár vagy. Okoz ez egyfajta kettős identitást?
- Több kettős identitásom is van, ez a sorsommal jár. Lényegében balladamondó vagyok, több közöm van Tinódi Lantos Sebestyénhez, Cseh Tamáshoz, Bruce Springsteenhez, mint a csillogó popsztárokhoz. Springsteen is egy szál gitárral meg egy szájharmonikával kezdett zenélni kocsmákban, most pedig arénákat tölt meg szerte a világon, és magánrepülőgéppel utazik mindenhova. Pedig lényegében ő is egy Bob Dylan ihletette figura. A balladamondók dalainak kulcsa a személyesség az, hogy egy személyiség – nem »egyéniség«, a kettő teljesen mást jelent – megnyilvánul a dalain keresztül, beenged a világába. Ez a személyesség aztán ideális esetben tükröződik a befogadó dalhoz, előadóhoz való viszonyában. Ha ez tömegessé válik, akkor áll elő a paradox helyezet, hogy egy nagyon személyes, intim megnyilvánulásra adott tömeges reakció felrepítheti az embert egy magas színpadra.
- Mit jelent a felelősség?
- Elképesztően jó érzés nagy produkciót csinálni, a kamaszkori álmokat megvalósítani – időnként a magyar lehetőségeken túlmutató méretekben, mégis Magyarországon, magyaroknak, magyarul. A felelősség nem abból adódik, hogy hány emberhez beszélek, hiszen nem tudom befolyásolni, hogy hányan hallgatnak. A felelősség abban áll, hogy szól-e az ember egyáltalán. Amint szólásra nyitottam a számat, már adott a felelősség, azt kell mondanom, amit tényleg gondolok, és ez nem olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik.
- Számodra mit jelent a profizmus?
- Semmit. Alapvető attitűdömet tekintve örök amatőr vagyok. Az amatőrnek van pozitív konnotációja, mégpedig az, hogy az ember lelkesedésből dolgozik. Ha egy gazdasági lap ezt a jelzőt használja, csak egy professzionálisan működő rendszert lát, ami egyébként nem létezett korábban, létre kellett hoznunk. A lehetőséget erre a közönség adta azzal, hogy gazdasági vetületben nem értelmezhető, pozitív személyes viszonyt alakított ki ezekhez a dalokhoz.”