„Manapság persze mindennek különös jelentősége van. Hogy újra leporolják az 1983-as legendás darabot, hogy Alföldi Róbertet kérik fel (hova tegyük így a »jobbos Szörényit«, ugye) a rendezésre, hogy ő pedig Stohl Andrást kéri fel Koppánynak. Továbbá hogy a közszolgálati média kihátrál a közvetítés mögül, és egy másik István-operát (jelesül Erkelét) mutat be inkább. Ám az RTL Klub augusztus 20-án – amikor egész nap azon rágódnak politikusaink, hogyan vezessék le az istváni örökségből a saját igazukat – leadja a rockoperát, s hogy ebben viszont rögtön a kicsit túlnyújtott bevezető és az első dal, a »Mondd, te kit választanál?« után jön a szokásos reklámblokk arról, hogy milyen lábgomba elleni szert, bankot, csokit válasszunk. No meg egy bevágás a csatorna leendő tehetségkutató műsorából, ahol a zsűri tagjaként – na ki? – éppen Alföldi ekézi az egyik jelentkezőt. Később a reklámblokk megismétlődik. Ez így mind Magyarország 2013.
Ezektől kellene eltekinteni, hogy egy színházi darabot önmagában vizsgálhassunk. Nem lehet. Már a szegedi premier után elözönlötte a netet az István, a király különböző »értékelése«(értsd: fröcsögés Alföldi ellen és rajongás Alföldiért, ha láttuk a darabot, ha nem).
Nem volt könnyű dolga a rendezőnek, mert egyrészt az eredeti mű a magyar kultúra részévé vált, a dalok, a szerepek, az eredeti énekesek mind beleívódtak a köztudatba, miközben a darab maga sematikus, leegyszerűsítő, a jellemfejlődésnek teret alig enged, szövege itt-ott bizony megbicsaklik, és a zene sem túl bonyolult, ha őszinték akarunk lenni. 1983-ban a Királydombon valamit nagyon eltalált, túlmutatott önmagán az István, a király, s ezt még a szörnyen kivitelezett film sem tudta lerontani. Mondhatni, jó időben volt jó helyen, az emberek valamire nagyon ráéreztek, s ettől válhatott mára klasszikussá.”