Veszélyes az „olcsón, gyorsan összedobunk valamit” stílus

A magyar lakosság műveltebbik fele a Jancsó-filmekből ismert Kapa elválaszthatatlan párjaként, Pepeként azonosít téged, de említhetjük bármelyik más maradandó filmszerepedet is. Azt azonban kevesen tudják rólad, hogy pár éve rendezel, és egy új műfaj, a 2008-ban Novák János által Németországból importált tantermi színház egyik hazai úttörője vagy.

Életem első rendezése, a Kikatt című nagyon klassz, tanárverős Lutz Hübner-darab évek óta megy Kolibri Színházban. Lutz Hübner többi darabja is tanmese jellegű, ráállt erre a műfajra. Ő már tudja a receptjét, hogyan kell a darabot úgy megírni, hogy utána jól jöjjön ki a drámafoglalkozás. Az biztos, hogy kell hozzá egy jó téma, amiről utána lehet beszélgetni.

A téma pedig valami olyasmi a Kikattban, hogy a tanár is ember.

A Kikatt egy boldogtalan diákról és egy boldogtalan tanárról szól. A tanár baromi sikertelen, a diákot veri az apja, mert rosszak a jegyei, ezért ő is kickboxol. A diák egy nap odamegy a tanárnőhöz, és jobb jegyet kér tőle, de a tanárnő nem tud jobb jegyet adni, mert a fiú nem jár be az órára, és nem tanul. A fiú ezért kiüti a tanárnőt, aki elájul. Ez az első tíz perc. A szerző nagyon ügyes, mert nem az következik, amire számítasz: a tanárnő nem jelenti föl a fiút, és a fiút sem rúgják ki az iskolából. Helyette a tanárnő fölajánlja neki, hogy megadja a jobb jegyet, ha különórákra jár hozzá, ezért elkezdenek találkozgatni egy kávézóban. Te már nézőként tudod, hogy ez két teljesen hasonló ember, és ebből akár még szerelem is lehet. Lutz Hübner a legjobbkor vágja el a történetet.

Az utóbbi években nagyon fölfutott a műfaj, a tavalyi Tantermi Színházi Szemlére kétszáznál több pályázat érkezett. Tavaly ezt a versenyt, sok más díj mellett, megnyerte a másik két tantermi színházi előadásod, a Klamm háborúja, aminek te vagy a főszereplője, és A gyáva, amit te rendeztél, de játszol is benne.

Az nagyon veszélyes, ha beüt az olcsón, gyorsan összedobunk valamit, és kaszálunk vele egy kis pénzt, és megélünk belőle stílus. Ha ez átmegy megélhetési színházba, akkor vége. Egy tantermi színházi előadás praktikus szempontból valóban nagyon egyszerű és könnyen menedzselhető, mert fél óra előkészülettel, 45 perc alatt, egy, maximum két szereplővel, minimális díszlettel és jelmezzel előadható, mégis képes 100%-os színházi élményt nyújtani. Mi legalábbis erre törekszünk. Ha valakinek nem ez a célja, akkor könnyen válhat haknivá, amit olcsón föl lehet rakni, vagy lebutított klasszikussá, amit bezsúfolunk az osztályterembe. Kérdés, ezt milyen gyorsan ismerik föl a tanárok, hogy mi az, ami tényleg minőségi; és mi az, ami csak le akarja húzni az iskolát.

A Klamm háborúja szépen rímel arra, amit mondasz: a főhőse egy olyan tanár, aki szerintem tökéletesen alkalmatlan a pályára. Az előadás kihúzza a közoktatás méregfogát.

A Klamm háborúja ilyen értelemben nem is egy tipikus iskolai előadás, hanem egy nagyon klasszul megírt monodráma, egy emberi történet. A darab egy ember elbukásának története, akire ráomlik az összes hazugsága, szeretetlensége, kisebbségi komplexusa, félelme, gyakorlatilag az egész élete. A Klamm háborúja, ugyanúgy, ahogy a többi tantermi színházi előadás, szerintem akkor jó, ha nem csak osztályteremben, hanem kőszínházban is nyugodt szívvel lehet játszani, akár felnőtteknek is. Általában az a tapasztalatom, hogy nagyon szereti a felnőtt közönség is. Az osztálytermi színházi előadásokra jellemző, hogy olyan témákkal foglalkoznak, amik nagyon fontosak a kamaszok fejlődése szempontjából, és húsba vágó problémaként érinti őket. A Klamm háborúja a tanár diák-viszonyt és az iskolán belüli erőszak témáját dolgozza föl, megmutatja a tanárt a diák szemével, és fordítva. A gyáva című előadásunk kapcsán a drog témakörét lehet boncolgatni. A legújabb előadásunk, a Vakság, ami most, az évad végén készült el, a fogyatékkal élők problematikáját viszi a diákság elé.

A diákoknak is tetszik? Ők mennyire nyitottak ezekre az előadásokra?

Általában iszonyú nehéz a diákokat előre ültetni, de amint elkezdődik az előadás, jönnek előre. A gyáva és a Vakság is direkt viccesen indul, és ez pillanatok alatt behúzza őket. Mind a két előadásba beépítettünk egy interaktív jelenetet. A Vakságban valakinek hoznia kell egy kávét Lillának (Sárosdi Lilla – a szerk.), A gyávában Krisztián elmeséli, hogyan rabolták ki, amikor be volt rúgva. Ez egyébként tényleg megtörtént vele. Éppen jött ki az Új Színházból, amikor odament hozzá egy srác, hogy nézze meg, milyen erős, Krisztián erre elkezdte a srác bicepszét fogdosni. A srác egyszer csak átölelte, és azt mondta, hogy mutat neki pár fogást, megpörgette a tengelye körül, közben kivette Krisztián zsebéből a pénztárcáját. Amikor Krisztián ezt a sztorit meséli az előadásban, kihív egy diákot, akin megmutatja ezeket a fogásokat. Ez egyből átüti a szemérmességet, mert a gyerekek iszonyúan röhögnek rajta.

Játszottátok A gyávát Csernus Imre addiktológiai központjában is. A drogosok is röhögtek rajta?

Ez volt az egyik legnagyobb élményem ezzel az előadással kapcsolatban. A pszichológusoktól kezdve a leállt alkoholistákon, drogosokon, a hozzátartozóikon keresztül egészen Csernus Imréig ott volt mindenki. Azzal kezdődik az előadás, hogy Krisztián beótvarkodik, és amikor bejött, a Csernus le akarta ültetni maga mellé egy üres székre, mert meg volt róla győződve, hogy Krisztián is drogos. Szerintem ez komoly dicséret egy színésznek. Egy év alatt több mint százszor játszottuk ezt az előadást mindenfelé, sok díjat nyertünk vele, de az igazi nagy megpróbáltatás ez volt. És képzeld el, hogy a drogosok teljesen készen voltak tőle: szétütötte őket. Ott mindenki úgy kezdi a beszélgetést, hogy „én már 12 éve heroinista vagyok, csak 2 és fél éve tiszta. Igazából nem is akartam eljönni, de a Mártika mondta, hogy állítólag nagyon jó, nézzem meg. Már kurva sok könyvet végigolvastam a drogokról, és még több drogos filmet láttam. Azt gondoltam, hogy nekem ebben a témában már nem lehet újat mondani, de beszartam, annyira kurva jó, amit csináltok.” Ez az az elismerés, ami nem jelenik meg sehol.

Most megjelenik, mesélj még!

A darabban van két improvizált jelenet, amibe bejövök, mint Krisztián apja, mert nagyon fontosnak érzem, hogy a drogproblémát ütköztessük a család felületén is. Az impróban van egy rész, amikor az apa bemegy a fiához, aki teljesen be van lőve, és megkérdezi tőle, hogy mikor van a felvételije az egyetemre. A fiúnak fogalma sincs, hogy milyen nap van. Erre azt mondom neki: „Krisztián, ne idegesíts, milyen nap van, tudod, hogy én egyáltalán ki vagyok, nézz rám, tudod, hogy én az apád vagyok?” Az előadás után odajött hozzám egy nő, és megkérdezte, hogy honnan tudtam, hogy ő nyolc éven keresztül évente háromszázszor tette föl a fiának azt a kérdést, hogy „Ki vagyok én?” Ezek nagy találatok. Egy másik anya azt mesélte, hogy ő odáig jutott, hogy a tűsarkú cipőjével belerúgott a drogos fiába.

Gondolom voltak olyanok is, akik egy időre kénytelenek voltak kizárni a drogos gyereküket a lakásból.

Mi ezt egyrészt azért tettük bele az előadásba, hogy utána lehessen beszélni róla, másrészt azért, mer a drogosok 90%-át tényleg kidobják otthonról. Egészen addig, amíg a gyerek haza tud menni, van kaja a hűtőben, el lehet lopni a papa pénzét, addig drogozhat; de abban a pillanatban, hogy ez a hátország megszűnik, a drogosnak meg kell hoznia a döntést: megdöglik vagy életben marad.

Börtön, temető vagy rehab.

A gyerekek általában azt mondják az előadás után, hogy ez durva, ezt nem teheti meg a szülő. Az addiktológus szakértőnk, akivel együtt dolgozunk, mindig azt mondja, hogy ez egy többtényezős probléma. Ha a családban van egy drogos, vagy egy alkoholista, arra nem lehet úgy nézni, hogy ez a te problémád, mi meg itt vagyunk. Ha te nem nézel szembe azzal, hogy ez egy közös ügy, akkor te ebből nem értettél meg valamit. Ez egy szelep, ami jelzi, hogy ebben a családban valami rosszul működik.

Szerinted jól teszi az apa karaktered, hogy kidobja Krisztiánt?

Igen, mert ha otthon tartja, akkor biztos, hogy meghal.

Tény, hogy sokkal kevesebb könyv, film és egyéb alkotás születik a drogokról, mint a vakságról. A Vakságot részben vakok történetei alapján raktátok össze.

A gyáva és a Vakság monológjába is bele van dolgozva a színész magánélete. A Vakság történeteit mind Lilla gyűjtötte. Mindkét előadás próbafolyamata során azzal játszottunk, hogy kevertük a realitást a fikcióval. Szerintem ez nagyon érdekes dolog, én nagyon szeretem. Látták olyan vakok is, akiknek beletettük a sztorijait az előadásba. Ők visítoztak a röhögéstől, annyira tetszett nekik. Ők nagyon hálásak ezért, és nagyon fontosnak érzik az egész vállalkozást, hogy a vakságról a színház nyelvén így beszélünk. Több vak szerint az a jó az előadásban, hogy nem nyominak tünteti föl őket, hanem olyan embereknek, akik egy kicsit mások, mert máshogy működnek az érzékszerveik.

Nem véletlenül az az egész előadásnak mottója: az a baj a vak szóval, hogy társul hozzá valami, valami fogyatékosság, valami szellemi, valami kisebbrendűségi érzés. És az a baj vele. Ha az ember vak, az azt jelenti, hogy nem lát… Mik a terveid a jövő évadra? Hol fogjátok a Vakságot játszani? Csináltok a következő évadban is tantermi színházi előadást?

A Vakság ősztől a Tháliában lesz. Az új tantermi színházi projekt egyelőre Ady/Petőfi munkacímen fut. Még nem tudjuk, hogy két különálló monodráma lesz-e, vagy egybefűzzük a kettőt. Azt szeretnénk, hogy a színész egyes szám első személyben úgy meséljen, mintha ő lenne Petőfi Sándor vagy Ady Endre, és ne csak a költőóriást, hanem a magánembert is mutassa be, akiről szinte semmit sem tudunk. Kovács Krisztián lesz Petőfi, Katona László pedig Ady.

Miért pont Adyra és Petőfire esett a választás?

Onnan jött az ötlet, hogy nagyon szeretem Ady Petőfi nem alkuszik című csodálatos publicisztikáját. Van benne egy fantasztikus rész, ami így szól: „Gyermek: sohasem fogom megérteni, hogy ezt a címet a felnőttek számára nem olyan kivételesen adják, mint az aranygyapjas rendet. Petőfire hiába keresnék az összes nagy szótárú nyelvekben több és nagyobb jelzőt: gyermek. Viszont nincs is e joggal megbírálható teremtésnek, világnak, életnek különb, istenibb produktuma, mint a gyermek. A gyermek az elevenség, az öröm, a jövőbe ható ígéret, a bilincsbe nem vert ember, az igazán igaz Isten.” Ebből az írásból is látszik, hogy Ady milyen fantasztikus volt, publicistaként mennyire radikálisan gondolkozott, például nagyon keményen bírálta a kor politikusait. Szerintem ő egy nagyon modern figura, akiről szinte semmit sem tudunk. Hogyan élt ebben a városban Ady Endre, hogyan kapott szifiliszt, hogyan lumpolt, kikbe szeretett bele? Szenzációs fazon volt Petőfi is.

Más színházi szerepek is várhatóak?

Szeptember végén mutatjuk be a Kolibriben a Mario és a varázslót. Ezt Bagossy László rendezi, aki fölkért, hogy játsszam el Cipolla szerepét. Nem mintha ez az én szerepem lenne, de nem bírtam nemet mondani. A Nézőművészeti Kft-vel a Gengszterek fogadója című dán film nyomán készülünk egy ötszereplős vígjátékkal, amit karácsony előtt tervezünk bemutatni. Fölkértük Parti Nagy Lajost szerzőnek, ő most írja a darabot. Egyelőre Mucsi Zoltán, Kovács Krisztián, Katona László és én vagyunk benne, és lesz egy ötödik szereplő is. Ezt Tatabányán fogjuk bemutatni, és utána a Szkénében fogjuk játszani.

Ősszel Gárdos Péterrel is forgatsz. A Hajnali láz című filmben kit fogsz játszani?

A Hajnali láz, ahova becastingoltam magam, Gárdos Péter szüleinek történetét meséli el. Nagyon szép történet, kicsit félek is tőle, hogy nem sikerül neki szirupmentesen megcsinálni. Arról szól, hogy '45-ben, az auschwitzi haláltáborok felszabadítása után a túlélőket svéd rehabilitációs központokba szállítják, hogy ott megerősödjenek. Az egyik táborban van egy fiú, aki minden hajnalban lázas, de nem tudják, hogy mi a baja, ezért azt gondolják, hogy meg fog halni. A fiú kitalálja, hogy levelezni akar, azért anonim leveleket ír csajoknak más rehabilitációs táborokba. Sokan válaszolnak neki, és az egyik levelezésnek életre szóló szerelem lesz a vége, és a fiú is meggyógyul. Na, ők a Gárdos szülei. Én egy zsidó rabbi leszek a filmben.