Politika és kultúrkereszténység az Egyesült Államokban

Távolodunk időben a választásoktól és közeleg a beiktatás napja. Visszatekintve egyre szórakoztatóbb megnézni, mire alapozták reményeiket Donald Trump ellenfelei. A média óriási energiát fektetett abba, hogy lejárassák a republikánusok jelöltjét, a tudatiparnak önálló termelőegységei dolgoztak azon, hogy a vallásos választók szemében hiteltelenítsék Trumpot. 

Miért nem jártak sikerrel? – merül fel a kérdés mindannyiunkban. Trumpot az angolszász jobboldalon is illett temetni a Capitolium ostroma után. Sokan kijelentették, hogy politikai öngyilkosságot követett el, látványosan kihátrált mögüle alelnöke, Mike Pence is. 

Kereszténység és közélet

Megfogyatkozóban van az amerikai jobboldal mögötti legnagyobb felhajtóerő is, a hitvalló kereszténység – sóhajtotta Aaron M. Renn lemondóan az egyébként igen kiváló újság, a First Things hasábjain is 2022-ben. Összegzése szerint a kereszténység az elmúlt három évtizedben vereséget szenvedett a közéletben. 

A visszavonulást három korszakra osztotta fel: (1) Volt valaha – 1994 előtt - a pozitív világ, amikor még a társadalom pozitívan tekintett hitünkre. A templomba (gyülekezetbe) járás részét képezte a jó állampolgárról alkotott általános képnek, így a nyilvánosan megélt kereszténység státusznövelő tényező volt. Közmegegyezés szerint a keresztény erkölcsi normák voltaképpen a társadalom alapvető erkölcsi normái is voltak egyben, melyek megsértése negatív következményekkel járhatott. 

Ezt váltotta fel az úgynevezett (2) semleges világ 1994 és 2014 között – Renn szerint ugyanis ekkor már a társadalom neutrálisan viszonyult a kereszténységhez. Vallásunknak már nem volt kiváltságos státusza, de a közvélemény még nem is volt kifejezetten rosszalló vele kapcsolatban. Az, hogy valaki nyilvánosan kereszténynek vallotta magát, sem pozitív, sem negatív hatással nem volt a társadalmi státuszára nézve. 

Más megfogalmazása szerint a kereszténység „egy érvényes választási lehetőség volt” a pluralista közéletben, illetve a keresztény erkölcsi normáknak még kimutatható volt némi maradványhatásuk a politikai életre nézve. 2014-ben azonban állítólag átléptünk a (3) negatív világba! A társadalomban immáron sötét kép alakult ki a kereszténységről. Hitünket megvallani már negatív következményekkel jár – különösen az elit tagjaként.

Renn szerint a keresztény erkölcsöt mára kifejezetten elutasítják az Egyesült Államokban, és a közjóra és az új erkölcsi közrendre nézve fenyegetésnek tekintik. 

A szerző szerint az elmúlt tíz évben odáig jutottunk, hogy a keresztény erkölcsi nézetek megvallása negatív következményekkel jár. 
Amerikai kollégájánál még borúlátóbb Louise Perry, a Telegraph szerzője.  

A konzervatívként elkönyvelt brit lap egy évvel a választások előtt leszögezte: az amerikai Christian Right és Donald Trump kapcsolata tranzakcionális jellegű: Trump néhány, számukra kulcsfontosságú kérdésben a keresztények meggyőződésének megfelelően fog döntést hozni – ők pedig cserébe leszállítják neki szavazataikat. Barátság extrákkal, de érzelmek kizárva. 

Az angol-amerikai konzervatívok közül sokan evidenciaként tálalták: a támogatásnak vége lett azzal, hogy Trump elkezdett kétarcúan megnyilatkozni az életvédelem kérdésében. 
És mégsem. A választások világosan bebizonyították, hogy a keresztények növekvő számban szavaztak a leendő elnökre. Mi történt?
Trump ellenfelei (a demokrata elit, a Trump-ellenes republikánusok, a liberálisok, a progresszívek és az álkonzervatívok) nem voltak hajlandóak számolni a politikatudomány néhány teljesen triviális felismerésével. 

Azon belátásokkal, melyek az 1990-es évek óta már közhelynek számítanak Bruce I. Newman, Tilo Schabert és Sheldon Wolin munkásságának köszönhetően. Ez pedig a személyközpontúság. Trump ellenfelei nem fogták fel, hogy a választás az utolsó pillanatban végtelenül leegyszerűsödik és csupán két ember közül lehet választani. A (feltehetően) kultúrkeresztény Trump és a megátalkodottan keresztényellenes Kamala Harris között. 

Egy párt vagy kettő?

A két elnök megítélése kezdettől fogva nem volt kérdéses, mint arra a Pew Research Center nagykutatása rávilágított. (Csak a sajtóanyag 48 oldal, innen tölthető le.) Ugyanez a cég, még szeptember elején készített egy másik felmérést, amelyik ugyancsak tanulságos. Az augusztus 26. és szeptember 2. között végzett kutatás szerint a vallásos szavazók többsége azt mondja, hogy Trumpra készül szavazni: A fehér evangelikál protestánsok 82 százaléka, a fehér katolikusok 61 százaléka, illetve a fehér nem evangélikál protestánsok 58 százaléka is. 

Kiderült az is, hogy minél inkább ténylegesen is templomba járó egy amerikai választó – annál inkább hajlamos lesz a republikánusok jelöltjét támogatni. Noha Trump karaktere, életútja nem a keresztény politikus mintaképe, mégis voltak szép számmal vallási vezetők, akik kifejezetten mellette kampányoltak. 

Ennek legismertebb és legtöbbet idézett példája Hank Kunneman teleevangelista támogatása (endorsement) volt, aki egyenesen felkentnek nevezte Trumpot („There's something on President Trump that the enemy fears: It's called the anointing.”).
Az amerikai konzervativizmusra sokáig az jelentette a legnagyobb veszélyt, hogy a neki többé-kevésbé megfeleltethető párt (a Republikánus) nem különbözött radikálisan az ellenfelétől, a Demokratától. Utóbbi pártban is voltak életvédők (Joe Manchin, Paul Begala, Bob Casey Jr.) és a fegyvertartás radikális hívei (Joe Manchin erre is jó példa, de a szélsőségesen progresszív Tim Walz, Harris alelnökjelöltje is!) – míg a republikánusok között is akadnak olyanok, akik elnézőek voltak a „melegházasság” kérdésében (Arnold Schwarzenegger). 

Ezen felül a két párt külpolitikája sem különbözött érdemben, mert már a nyolcvanas évek kezdete óta lényegében ki volt szervezve agytrösztökbe. 

Élesedő ellentét

Ahogyan az a politikában lenni szokott, ami az egyik oldal tragédiája – az a másik szerencséje: a Demokrata pártot foglyul ejtette egy totálisan erkölcstelen woke elit. Egy olyan társaság, amelyik nem a szokásos értelmemben volt erkölcstelen (úgy vélik, hogy a szabályok rájuk nem vonatkoznak), hanem moralitás-ellenesek voltak: tehát kifejezetten és nyíltan azon dolgoztak, hogy megsemmisítsék a Nyugat erkölcsi rendjét. 

No, ennek a projektnek a feltartóztatásához kellett arcot találni és egyáltalán nem meglepő, ha az amerikaiak szinte bárkire leszavaztak volna, ha látják benne az erőt és az elszántságot, hogy feltartóztassa az abnormalitás térhódítását. 

Donald Trump személyében pedig megjelent az az ember, aki rendelkezett eredeti stílussal, illetve humorral és bátorsággal – és ezzel az ideállal a szélesebb tömegek azonosulni tudtak. A politikával kapcsolatos médiazaj átláthatatlan káoszt idézett elő, ahol nem sok tér maradt az adatok elemzésére, valamint a racionális mérlegelésére. 

A választók elsöprő többsége – ideértve egyszerű melóstól az értelmiségiig mindenkit – elsősorban érzelmi alapon, intuícióira hallgatva szavazott.  

Véleményem szerint sokadszorra igazolódott be, hogy a politika művészi tevékenység. Persze nem a mai posztmodern értelemben – az afrodiziákum főzés, festék-rókázás vagy az öncsonkítás ebben a műfajban kevés. 

A politikus a szó preklasszikus értelmében művész: hosszú évek kitartó tapasztalatszerzése, megszállottságot igénylő, kitartó gyakorlás teszi mesterré, csak úgy mint a zenészt, szobrászt vagy építészt. 

A siker kulcsa az ókortól kezdve ugyanaz: az államférfinak ismernie kell a valóságot, egészen konkrét tárgyi ismeretekkel szükséges rendelkeznie, ám a cselekvés során nagy mértékben kell az ösztöneire és megérzéseire is hagyatkoznia. Voltaképpen ez a konzervatív politika kulcsa. 

Nyitókép: Narinder NANU / AFP