Vonzások és taszítások

Nyitókép: Martin Bertrand / Hans Lucas / Hans Lucas via AFP

„Érdekes elképzeléssel állt elő az Európai Unió bővítésével kapcsolatban az Enrico Letta által elnökölt, befolyásos Jacques Delors Intézet korábbi igazgatója, Sébastien Maillard úr – akivel volt szerencsém a múlt héten személyesen is találkozni: javaslata szerint szükséges lenne egy „társult állam” („associated state”) jogállás bevezetése az uniós tagságra pályázók számára csatlakozásukat megelőzően. Az alábbiakban a Delors Intézet tanulmányát ismertetem, s vetek fel azzal kapcsolatban kritikai észrevételeket és kérdéseket.

A többlépcsős csatlakozás („gradual integration”) nem újkeletű ötlet. A kiindulópont magától értetődik: minél nagyobb az Unió, annál különbözőbb jogi, gazdasági, társadalmi adottságokkal, illetve földrajzi területről jönnek újabb és újabb tagállamjelöltek. Emellett ez a diverzitás az Unió tagállamaihoz képest is sokszor növekvő távolságot jelent. Mindez magával hozza azt is, hogy a közösségi vívmányok („acquis communautaire”) – amelyek maguk is rohamtempóban fejlődnek és sokasodnak (vö. az egyre mélyülő Unió koncepciójával) – átvétele és meghonosítása egyre több időt igénylő folyamat, s a csatlakozási tárgyalások is (részben ezért, részben más okokból) elhúzódnak. 

A csatlakozni kívánó tagállamok ennek eredményeképpen hosszú ideig az „Unió előszobájában” várakoznak, mintegy „lebegnek a légüres térben”. Ez a bizonytalanság, illetve megakadás súlyos politikai következménnyel járhat számukra belföldön, de az Unió számára is. Bár ebben a fázisban is történik / történhet egy közeledés az EU és a tagjelölt között (részleges piaci integráció egyes uniós szektorokba, pl. energetika, távközlés), azonban ennek a folyamatnak jelenleg nincs intézményesített, jogilag külön kezelt státusza.

A Delors Intézet javaslata szerint egy köztes státuszt, egy ún. „társult állam” („associated state”) jogállást kellene bevezetni. Érvelése szerint a tagjelöltekkel kötött, s kifejezetten a csatlakozást elkészítő „Társulási megállapodások” ugyan bevett nemzetközi egyezményi formát jelentenek, ám ezek a megállapodások mintegy „kötelmi” alapon szabályozzák az együttműködést, de nem biztosítanak intézményi (intézményesített) jogállást. Ennek létrehozatala tenné lehetővé, hogy a jól teljesítő, csatlakozni kívánó államok meg tudják különböztetni magukat a más, olyan harmadik államoktól, amelyek bár jelentős (gazdasági-politikai tartalmú) szerződésekkel kötődnek az Unióhoz, vagy nem is szándékoznak az EU-hoz csatlakozni, pl. Svájc vagy Norvégia, vagy azokkal az EU akart más tartalmú együttműködést létrehozni, pl. szabadkereskedelmi övezet létrehozása Ukrajnával a 2022-es háború kirobbanását megelőzően.

A tanulmány érvelése szerint igen fontos lenne jogi szempontból az új státusz létesítése, ez ugyanis lehetővé tenné a tagjelöltek szegmentálását, amelyre szerint a 2004-es „Big Bang” bővítésnél nem volt mód. Ehhez hozzáteszi, hogy a státusz létesítésének (természetesen – a szerző megj.) politikai célja is van: nevezetesen annak a külvilággal történő érzékeltetése, hogy a „társult” állam az Európai Unióhoz és nem más hatalmi tényezővel áll „geopolitikai közelségben”.

Az elképzelés három feltételt vázol fel a „társult állam” státusz elnyeréséhez: egy politikait, egy jogit és egy gazdaságit. A politikai feltétel értelmében azt kívánná meg, hogy az érintett állam köteleződjék el az EU demokratikus elvei és alapvető értékei mellett. Ennek formájaként a tanulmány egy országgyűlési határozatot kívánna meg, amelyben az állam hitet tesz amellett, hogy tiszteletben fogja tartani a Chartát, valamint egy második határozat, amelyben azt vállalja, hogy követni fogja a Versailles-ben 2022-ben elfogadott „stratégiai iránytűt” – amely jelenleg a az EU 27 2030-as biztonságpolitikai doktrínáját jelenti. A tanulmány hozzáteszi, hogy mindez jelenti a közös kül- és biztonságpolitika (CFSP) döntéseinek legalább két évig történő alkalmazását is – s példaként hozza az Oroszországgal szembeni szankciós rezsimet, illetve a kínai autókra kivetett vámokat.”

***