Jobboldali, sőt „szélsőjobboldali” előretörés, világvége, apokalipszis – megérkezett a „rettegett fordulat”!

(Nyitókép: WOJTEK RADWANSKI / AFP)

Jobboldali – sőt szélsőjobboldali – előretörés, világvége, apokalipszis. A fősodratú sajtó mástól sem volt hangos, jó pár billentyűzeten fényesre kophattak a „far right” jelzős szerkezet betűi, különösen az utóbbi fél évben.

Objektivitás ide, kiegyensúlyozottság oda, ha valaki kinyitotta mondjuk a Politicót, pontosan tudhatta, kinek hogy áll a szénája a névtelen-arctalan bürokratúra működtetőinél; amikor éppen úgy állt a dolog, hogy az Európai Néppárt (EPP) és a székébe melegedett Ursula von der Leyen Giorgia Melonival és az Európai Konzervatívok és Reformisták Pártjával (ECR) erősítené meg a pozícióját, a „far right” mellett időnként a jóval megengedőbb „hard right” jelzős szerkezet is előfordult, na igaz, rapszodikusan, hiszen a finomhangolás sosem könnyű ilyenkor. Főleg, mivel úgymond a demokrácia ünnepének előkészületei mind a médiatérben, mind a Twitter-, bocsánat, X-függő, túlbuzgó

mindezt pedig durván felerősítette a szentséges negyedik hatalmi ág, a sajtó.

Aggodalmaskodtak ők a jobboldali előretörés miatt,

Szurkoltak az Alternatíva Németországért (AfD) és a Marine Le Pen vezette Nemzeti Tömörülés (RN), illetve ernyőszervezetük, az Identitás és Demokrácia (ID) viszonyának elmérgesedéséért, a Fidesz marginalizálódásáért – eszébe se jusson egy ekkora országnak szuverénesdit játszani! – és általában azért, hogy ha lehet, Európában ne nagyon változzon semmi, ami az évtizedes néppárti-­vörös-zöld nagykoalíció hatalmát és a status quót illeti.

Amikor a gazdák traktorai hosszú, tömött sorokban megindultak a piképólós, slim fit zsúrfiúk orrára koppintani, azok jobban rettegtek, mint amikor az élő sötét középkor hömpölyög elő a molenbeeki no-go zónák mélyéről, hogy hitet tegyen Európa átformálása vagy Izrael elpusztítása mellett.

Hihetetlen erők lendültek mozgásba ezért – mérsékelt sikerrel. Az Európai Néppárt is csak némi jobbrakacsintással tudta visszaterelni elkódorgó szavazóit, az ECR és az ID pedig elnyert jó pár fontos széket. Hetvenhárom meg ötvennyolc mandátum, ha odavesszük emellé még a jelenleg pártcsaládon kívüli AfD, a Fidesz és a többi jobboldali párt mandátumait, az erejükhöz csak az EPP-é lenne mérhető a parlamentben. Elméletben persze, hiszen tényleg vannak köztük szélsőséges pártok, s nézeteltérés is akad bőven.

A törésvonal az EP-ben amúgy sem a jobb- és baloldal felosztás szerint húzódik, hiszen már a dán vagy a szlovák szoc­demek is nemzetibbek, konzervatívabbak, mint az elvileg jobboldali – politicóul: jobbközép – német Keresztény­demokrata Unió, az EPP fő ereje a melegházassággal meg a Wilkommenskulturral. Inkább az a kérdés: embernek tekintem a másként gondolkodó, honos polgártársam, vagy mindenáron pusztítandó ellenséget látok benne? Szóba állok vele, vagy megpróbálom elhallgattatni, mint a NatCon konferenciát Brüsszelben, esetleg le is ütöm hátulról, mint áldozatait a budapesti német–olasz antifa rohamosztag?

Hanem a főáramú pártok tolódtak el balra olyannyira, hogy a valódi jobbközép politikát, amire most milliók adták le voksukat – a bevándorlás korlátozását, a woke propaganda megfékezését, Európa kulturális identitásának megőrzését – már szélsőjobboldalinak látják, láttatják a változatlanságban érdekeltek. Ó, nem a konzervatívok a far right. Ezek a far left.