„Ez a rendszer tényleg úgy működött, hogy önmagát is becsapta, és elbutult” – megjelent Orbán Viktor egykori tanárának könyve

Maradok civil címmel szedte csokorba az elmúlt bő harminc évben megjelent legfontosabb írásait és interjúit Miszlivetz Ferenc szociológusprofesszor, az 1980-as években a legendás Bibó István Szakkollégiumban többek között Orbán Viktort is tanította, s az 1990-es évek óta a pannon régió városait igyekszik tudásközpontokká alapítani. A kőszegi Felsőbbfokú Tanulmányok Intézetét (iASK) főigazgatóként 2015 óta vezeti, ahol egyebek mellett a kis- és középvárosok régióinak fejlesztését szolgáló KRAFT-koncepciót is kidolgozta.

Miszlivetz könyve valóságos aranybánya annak, akit érdekel a magyarországi rendszerváltás és európai integráció színe-fonákja, és szívesen a körmére nézne annak a rendszerváltáskor kialakult magyar értelmiségi elitnek is,

A nem is olyan puha 80-as évek

A magyar közélet bizonyos szegleteiben ma már romanticizálják a Kádár-rendszer utolsó évtizedét – az akkor fiatal egyetemi oktatóként és kutatóként dolgozó Miszlivetz tapasztalatai ugyanakkor egészen más irányba mutatnak. 

mert az ellenlépések ostobák voltak” – mondta az akkoriban a kommunista Magyarországon irtott nyugati társadalomtudományi tanokat kutató és oktató professzor a Mozgó Világnak adott interjújában, az egyetemi KISZ-ből való kizárásáról, „mini koncepciós pereiről” mesélve, melyekben a rendszerváltó értelmiség bizonyos tagjai is tevékenyen közreműködtek.

Magyarország és a Nyugat akkori oktatási kapcsolataival kapcsolatban közölte: az elvtársak rutinszerűen éltek vissza a nyugati felajánlásokkal. „Magyarországon ez úgy ment, hogy a különböző intézmények monopolizálták az információkat. Vagyis van egy nyugati fölajánlás, akkor az itteni maffia azt mondja, jó gyertek ide, majd megszervezzük, és meghívja magyar részről azokat, akiket futtatni akar” – mondta a kötetben szereplő interjúban Miszlivetz.

A pártok, melyeknek meg sem kellett volna születniük

Miszlivetz Ferenc a kötetben hangsúlyosan foglalkozik a magyar rendszerváltás számára legelfuseráltabb folyamatával: azzal, hogy a kommunista pártállam a leendő demokratikus Magyarország játékszabályairól kizárólag pártokkal volt hajlandó tárgyalni, rábírta az alakulófélben lévő társadalmi mozgalmakat arra, hogy valódi ideológiai megalapozottság és szervezeti struktúra nélkül is pártokká szerveződjenek. Ezt a terhet azóta is magával hordozza a magyar demokrácia: a társadalom atomizálódott, kevés a valódi társadalmi szerveződés, a pártok pedig megmaradtak elitek diktátumai szerint működő, tagsággal alig bíró, ideológiailag kiüresedett szervezeteknek.

Az egykori Szabad Kezdeményezések Hálózatának tagjaként fájdalommal emlékezik vissza arra is,

„Szóval néhányan úgy gondolták, hogy az egész olyan rosszul működik, hogy semmit nem ér, életképtelen. És lényegében kidolgozták a párttá alakulás koncepcióját. Kijött az új koncepció, ami ráadásul nem volt nyilvános, úgy hívták össze a Hálózat országos gyűlését, hogy úgy szólt a meghívó, hogy »aki egyetért ezzel«, mármint a párttá alakulással, az jöjjön el” – így Miszlivetz. Szerinte „nem lehet úgy demokráciát építeni, hogy közben nem szeretjük a demokráciát, mert az emberek túl sokat beszélnek, nem igazán okosak, lassúak, ráadásul bedobták, hogy nem vagyunk elég hatékonyak, az MDF már szerveződik, le fog minket győzni”.

Leszögezi ugyanakkor, hogy nem csak az SZDSZ fogant így. Úgy emlékezik, hogy miután a nómenklatúra kiadta az üzenetet, hogy „ha most a mozgalmak párttá szerveződnek, akkor tárgyalunk velük”, akkor „ezek hirtelen összerándultak, ezek a még tömegbázissal nem rendelkező, igazi programot nem hirdető, igazi értékrendet nem képviselő kis csoportocskák gyorsan írtak maguknak valami programot, megszámolták a tagjaikat, vagy még azt sem, de azt mondták: 5000, 2000, és elkezdték magukat pártnak hívni”.

Szerinte ez valójában a kommunisták trükkje volt.

Egy másik, 1997-es interjúban – amely a kötetben szintén megtalálható – úgy fogalmazott: „zavart, hogy a politikai identitások nem stimmelnek, és az újonnan verbuválódott politikai elit jó része véletlenszerűen ragadja ki maga számára a kisgazda, a nemzeti konzervatív, a liberális, a szocdem szeletet a nagyon gyorsan felosztott nagy politikai tortából.

Egy két évvel későbbi beszélgetésben már – ettől a folyamattól nem függetlenül – úgy elemzi a magyar politikát: „a politikusok és a társadalom közötti kapcsolat nem igazán civil, nem elégséges a párbeszéd. Egy civil társadalommal szemben sokszor nem civil politikusok állnak, hanem autokrata, arrogáns emberek, és emiatt a két csoport között vákuum alakult ki, nem pedig harmonikus együttműködés. Ennek az lehet a következménye, hogy megszűnik a bizalom, és nem hisznek a politikai elitben, de magukban sem: abban, hogy civilként beleszólhatnak az ország ügyeibe.”

Magyarország nyugatra tart

A határokon átívelő, Ausztria és a Balkán felé is kinyúló Pannónia nagy hívének, Miszlivetz Ferencnek ezernyi gondolata volt Magyarország nyugati integrációjáról az ezredforduló körül, mikor felforrósodtak ezek az ügyek.

„Nincsen semmi okunk arra, hogy ne változtassunk eddigi magatartásunkon: nem kell ugyanúgy Brüsszelre néznünk, ahogy eddig Moszkvára tekintettünk. Az más kérdés, hogy politikai elitünk így szocializálódott, nem lehet tőle mást elvárni” – korholja a szociológus az euroatlanti integrációnkat letárgyaló horni kurzust. 

A szociológus úgy látja, hogy ezek és a sikeres tárgyalások elmaradása rányomta a bélyegét arra a politikára is, amit aztán Magyarország a nyugati szövetségi rendszeren belülre kerülve folytatott. „Tanácstalanságot, ötlettelenséget, kreativitáshiányt láttam, és mindenekelőtt a Kelet-Közép-Európában nagyon jellemző modellkövetési kényszert. Az volt a mondás, hogy nem kell sokat okoskodni, végre szabad az út, amit előttünk már kitapostak, nem nekünk kell feltalálni a spanyolviaszt” – emlékszik vissza euroatlanti integrációnk kezdeti időszakára.

Miszlivetz egyben megjósolta azt is, hogy annak, hogy a magyar politikusok EU-csatlakozásunkkor nem ismerték ki kellőképpen az európai politikai erőteret, a társadalom EU-ellenes attitűdjeinek képében meglesz majd a böjtje. 

a közrádió Névjegy című műsorában, melynek leirata a könyvben megtalálható. S lám – így is lett.

Egy 2021-es interjúban ugyanakkor optimista perspektívát is mutat: szerinte az európai térben Közép-Európának relatív előnyt biztosít „paradox módon épp a félperifériális jellegből adódó világnézet, törekvések és tapasztalatok, a nagyfokú reziliencia és a kreatív túlélési technikák történelmileg egyedülálló ötvözete. Egy sajátos látásmód, a világnak egy rendkívül összetett és érzékeny felfogása. Ami különbözik a lineáris történelemszemlélettől, az egyenes vonalú fejlődésbe vetett hittől, de a beletörődés passzivitásától is.” S már 2005-ben úgy látja, hogy az európai népek összefogása megóvhatja kultúráinkat a globális masszává való összeolvadástól: 

– mondja 2005-ben Kondor Katalin mikrofonjába.

Kap a szeme közé a belpesti értelmiség

„Nálunk 1990 környékén nem sikerült egy olyan politikai elitnek verbuválódnia, amely ezt az elvet meg tudta volna valósítani a magyar közéletben. Ennek következtében visszajött a volt kommunista elit, amelynek jelentős része nem tud másképp gondolkodni, mint ahogy tette ezt évtizedeken keresztül” – ezzel a felütéssel kezdi meg még egy 1997-es interjúban Miszlivetz Ferenc szellemi keresztes hadjáratát a rendszerváltáskor kialakult magyar értelmiségi elit minőségtelensége ellen, mely búvópatakként húzódik végig a köteten. 

 s ez a frusztráltság provinciális, zsákutcás vitákba torkollott” – írja Miszlivetz.

Merre van Európa jövője?

A kötetet 1989-2019: Lehetséges-e 30 év után a civil társadalom és a demokrácia európai újravarázsolása? címmel nagyszabású esszé zárja, melyben a Magyarország euroatlanti integrációjához oly nagy reményeket fűző szerző élesen felismeri: az elmúlt évtizedben zavar jelent meg az európai erőben. „Valami alapvetően és visszavonhatatlanul megváltozott Európában: a 2015 utáni EU semmilyen értelemben nem emlékeztet a »Big Bang« korszakának várakozásokkal teli Európájára. A válságok rávilágítottak az EU-politikum vagy »Európa-polisz« minden gyengéjére és fogyatékosságára: a bizonytalan döntéshozatalra, a határozatlan szakmai vezetésre, a kettős mérce alkalmazására és a közös cél hiányára” – tapintja ki a probléma gyökerét Miszlivetz.

Tanulmányában felhívja a figyelmet arra is, hogy a Nyugat hatalmas hibát követett el, amikor elidegenítette a posztszovjet Oroszországot: „Miután Gorbacsov 1991 végéig egyoldalúan kivonta a nukleáris fegyvereket, és visszarendelte a szovjet csapatokat a korábbi csatlós államokból, a Nyugat méltatlanul bánt vele” – írja Miszlivetz, aki szerint ezzel a Nyugat kivívta az orosz közvélemény nemtetszését,

Egyben meglepő megállapítást is tesz: szerinte Európa jövőjét alapvetően fogja meghatározni, hogy „a jobboldali pártok és mozgalmak a mostani baloldalnál innovatívabb jellegének és nyelvezetének köszönhetően megjelent az európai szintű politika”, s ezzel épp az európai nemzeti erők járultak hozzá „a várva várt transznacionális demokratizálódási folyamathoz”, megnyitották, érdekessé tették az európai politikai teret. Ezzel segítettek elérni azt, amin a Szombathelyen és Kőszegen Európa-tanulmányi központokat, majd Európa-házat nyitó, európai nyári egyetemet szervező Miszlivetz professzor egy életen át dolgozott: „Ma az európai nyilvánosság egésze tájékozottabb, mint valaha, többet tud a kisebb és »Isten háta mögötti« országok belpolitikájáról, politikusairól, törekvéseiről és világképéről”.

A kötet még számos szemelvényt tartalmaz egy sikeres tudományos életpálya gazdag terméséből – olvashatók benne meghökkentő részletek arról, hogy milyen erők mozdulnak meg egy kis vidéki főiskola ellenében, revelatív részletek az 1980-as évek magyar társadalomtudományának színvonaláról, s arról, hogy miként oktatta ki a magyar politológusokat demokráciából az első hazánkba akkreditált EU-nagykövet. A kötetben szereplő írások és interjúk (köztünk egy lapunknak adott, tavalyelőtti páros nagyinterjú) segítenek részletezni a demokratikus Magyarország történetének gyakran csak durva ecsetvonásokkal megrajzolt képét, beütve ezáltal egy-egy téglát a civil – polgári – Magyarország nagy, közös építményébe.

Nyitókép: MTI/Vigovszki Ferenc