Szlovákia előtt két út áll: az egyik fájdalmas, a másik járhatatlan

Van valami furcsa, megfoghatatlan hangulata a közép-európai parlamenti választások másnapjának. A politikafogyasztók reggel karikás szemekkel böngészik a 100%-os feldolgozottsághoz közelítő adatokat, a korán ébredők már javában gyilkolják egymást a Facebookon. Ki örömködik, ki csomagol, a városiak vidékiznek, a fiatalok öregeznek, de az öregek sajnos nem fiatalodnak. Semmi változás, semmi meglepetés.

Szép remények

Robert Fico tegnapi győzelme sem az. A woke őrületet szlovákra fordítani igyekvő Progresszív Szlovákia jó szereplése sem érhetett minket váratlanul. Hónapok óta ezt mutatták a felmérések, ahogy azt is világosan érzékelni lehetett, a királycsináló az éppen Ficóéktól távolodni igyekvő ex-smeres Peter Pellegrini pártja, a Hlas-SD lehet. Az is lesz! Legyen az szocdem-szuverenista, vagy progresszív-kereszténydemokrata, az eredmények alapján nem alakulhat olyan kormány Szlovákiában, amelynek ne lenne szüksége a Pellegrini-párt 27 mandátumára. 

Az elmúlt három év őskáosza után tulajdonképpen egészen felüdítő az ország előtt álló két út világos nyomvonala. 

Jobbra egy Ficóékkal, Pellegriniékkel és a sovinisztából szuverenistává juhászodott Szlovák Nemzeti Párttal összeállt stabil(nak tűnő) hárompárti szűk többség, balra egy progresszív (PS), kereszténydemokrata (KDH), libertariánus (SaS) és szocdem (Hlas-SD) politikai szörnyszülött. 

Az eddigi nyilatkozatok alapján úgy tűnik, Peter Pellegrini hiába igyekszik az utolsó utáni pillanatig megőrizni jófiús, langyos imázsát, a párttársakkal és a szavazóival sokáig képtelen lesz szembe menni. Az elköteleződés elkerülhetetlen. A pártvezetés már arról beszél, választóik szimpátiája alapján egyértelmű a döntés, Pellegrini viszont még óvatoskodó, egyelőre csak politikai stabilitást és felesleges kompromisszumokat emleget. 

Ezzel együtt minden jel arra utal, létrejöhet a megegyezés a három párt között, ha az egyik oldal kellően rugalmas, a másik pedig elég szerény. Ha nem, nos, akkor talán az előző ciklus koalíciójánál is életképtelenebb szövetség jöhet létre Szlovákiában, amelyet mindössze két dolog köt össze, Fico gyűlölete és a Nyugat felé gyakorolt szervilizmus. 

A magyar szál

Hogy ez utóbbi katasztrofális lenne a magyar érdekérvényesítés szempontjából, talán felesleges magyarázni. A független-objektív sajtóhoz családi vonalon is kötődő Progresszívek (a pártelnök, Michal Šimečka apja, Milan Šimečka a legolvasottabb proglib portál, az ex-telexes Munk Veronikát is foglalkoztató Denník N publicistája) résmentesen importálták a nyugati mainstream álláspontját. 

Így fordulhatott elő az az egészen faramuci helyzet, hogy mostanában nem a kétezres években még magyarellenes kottából zenélő Ficóék, hanem épp a proglib holdudvarhoz kötődő politikusok fújták az olyan klasszikus sovén nótákat, mint a Sej babám, te biztonsági kockázat, vagy az Által mennék én a Dunán Leopardon. 

A magyar jobboldal nem véletlenül fogadta megelégedéssel Ficóék tegnapi győzelmét, ugyanakkor a Smer-vezér, fogalmazzunk úgy, tökélyre fejlesztett pragmatizmusára, azért érdemes lesz figyelnie a magyar kormánynak. Robert Fico pontosan tudja, a magyar és szlovák nép hasonlósága, karaktere miatt (lásd az összes vonatkozó Eurobarometer-kutatást) azok az üzenetek, amelyekkel a Fidesz-KDNP sorrendben negyedik kétharmadát behúzta, kiválóan működnek Szlovákiában is. 

önálló külpolitika, szuverén álláspont a „nagy” kérdésekben, hiteles világmagyarázat a „lemaradás előnyeit” élvező közép-európai nemzeteknek. 

Ficóékból ugyanakkor, részben az értelmiségi holdudvar hiánya miatt, hiányzik a vízió, a stratégiai szemlélet, a szellemi horizont. A hatalomvágytól fűtött ITT és szerzés által táplált MOST van; mégis, egy Smer vezette szlovák kabinet stabil és konstruktív partnere lehet Magyarországnak az európai ügyekben.

Ezzel együtt egy pillanatra sem szabad megfeledkezni arról, mindez csak addig működik, amíg az Orbán-kormány kellően erős érdekérvényesítő ahhoz, hogy Ficóék számára hasznos legyen az együttműködés (akár a migrációs válság, akár a szuverenitásharcok, akár a háború kapcsán); 

A magyar párt utolsó bukása?

Hiába szerzett húszezerrel több szavazatot, mint legutóbb, a magyar pártnak ezúttal sem sikerült megugrania az 5%-os parlamenti küszöböt. A Szövetség  130 ezer szavazata nem volt elég. Hogy a nagyjából 350 ezer magyar választópolgár miért nem tudta magából kiizzadni a bejutáshoz szükséges 155-160 ezer voksot, az most talán mellékes. Ezeket a kérdéseket a 2010-es kiesés óta minden alkalommal feltették, hogy aztán a következő parlamenti választásig megint ne sikerüljön érdemi következtetéseket levonni a válaszokból. 

Ami most fontosabb, hogy az újabb kudarc valóban az etnikai politizálás értelmetlenségének bizonyítéka-e, ahogy azt a sokak által megváltóként kezelt Gyimesi György alig néhány órával a választási eredmények napvilágra kerülése után már világgá is kürtölte közösségi oldalán – mit ad Isten, csak szlovákul! 

Ha van a választási eredményekből levonható, teljességgel hibás következtetés, az éppen ez! 

Elveszítjük az utolsó 120-130 ezer választópolgárt, azokat, akik regionális és önkormányzati szinten a víz felett tartották a magyar pártot és politikusait, azokat, akik, ha országosan nem is, de legalább helyi szinten – jól-rosszul lassítva, akadályozva a beolvadást – megtartották a közösséget. Ha az ő kezüket is elengedjük, intézményes politikai képviselet nélkül pelyvaként szóródunk majd szét a szlovák politika szélviharában. Lesz-e aki belekiabálja a viharba a Krónikás éneket?