Brüsszel félrevezetően értelmezi a jogállamiságot

Megfigyelhető, hogy a brüsszeli szervek kommunikációjában kitüntetett figyelmet kap a „jogállamiság”, továbbá a „demokratikus értékek” érvényesülése. Ennek jegyében Brüsszel 2017-ben Lengyelországgal, 2018-ban pedig Magyarországgal szemben is megindította az EUSz 7. cikke szerinti eljárást az uniós alapértékek súlyos sérelmének veszélye miatt. Egy új mechanizmus keretében 2020-tól kezdődően évente jogállamisági jelentések készülnek, valamint a brüsszeli elit a járványhelyzet ellenére – jogállamiságinak álcázott – politikai büntetőfeltételekhez kötötte volna a tagállamokat jogosan megillető uniós források kifizetését. E fejleményekre tekintettel

illetve Brüsszel a tevékenysége során tartja-e magát az elv által támasztott követelményekhez.

A jogállamiság fogalmának eltérő megközelítései

Kiindulópontként fontos leszögezni, hogy a jogi szakirodalomban uralkodó álláspont szerint nem létezik a jogállamiságnak univerzális fogalma, amely határokon átívelő konszenzus alapját képezhetné. Érdekesség, hogy még az olyan azonos kultúrkörhöz tartozó – a jogrendszereik között nagyfokú rokonságot mutató – országok alkotmányos gondolkodása és joggyakorlata között is komoly eltérések mutatkozhatnak, mint Németország és Magyarország. Ezen állítást alátámasztja a kelet-közép-európai rendszerváltozásokat követően felmerült „történelmi igazságtétel” gondolatának eltérő német és magyar alkotmánybírósági megközelítése. E dilemma a kommunista rezsimek által elkövetett bizonyos törvénysértések utólagos büntetőjogi szankcionálása körül alakult ki.

Emlékezetes, hogy hazánkban az 1991-es Zétényi-Takács-féle (ún. „igazságtételi”) törvényjavaslat lehetővé tette volna az 1944. december 21. és 1990. május 2. között elkövetett és politikai okból nem üldözött súlyos bűncselekmények üldözhetőségét, vagyis a kommunista bűnelkövetők bizonyos kirívó cselekményeinek (például az 1956-os sortüzek) utólagos szankcionálását. A magyar Alkotmánybíróság azonban alkotmányellenesnek minősítette a jogszabályt, kimondva, hogy „nem lehet azonban a történelmi helyzetre és a jogállam megkövetelte igazságosságra hivatkozva a jogállam alapvető biztosítékait félretenni. Jogállamot nem lehet a jogállam ellenében megvalósítani” (11/1992. (III. 5.) AB határozat). Ezen felül a magyar testület egy másik határozatában kihangsúlyozta, hogy „a múlt jogi helyzeteibe való (…) szabad belenyúlást a törvénynek a jogbiztonság érdekében valamilyen korlátozással ellensúlyoznia kell” (10/1992. (II. 25.) AB határozat).

A hazai Alkotmánybíróság értelmezése szerint tehát

(amely érték szintén a jogállamiság részét képezi, és jelen esetben megkívánta volna múltbéli jogi szituációk későbbi felülbírálását). Ezzel szemben a Német Szövetségi Köztársaság Alkotmánybírósága lehetővé tette a büntetőjogi felelősségre vonást az NSZK és az NDK határán, illetőleg a „berlini falnál” az NDK határőrsége által vezényelt sortüzek kapcsán.

A német megoldás a magyar értelmezéssel ellentétben – de ugyancsak a jogállamiság égisze alatt – az igazságosság elsőbbségét mondta ki a jogbiztonság elvével szemben. Az NDK egykori szocialista jogrendszere a határvédelemről szóló jogszabályban a menekülők lelövésére ugyan büntethetőséget kizáró okot létesített, a demokratikus átalakulást követően a német Alkotmánybíróság érvelése szerint viszont az „olyan büntethetőséget kizáró okot figyelmen kívül kell hagyni, amely igazolja olyan személyek megölését, akik fegyvertelenül és az általánosan elismert jogi érdekek megsértése nélkül akartak átkelni a belnémet határon”. 

Világosan látható tehát, hogy a jogbiztonság és az igazságosság egyaránt fogalmi elemei a jogállamiságnak, az egymáshoz való viszonyuk azonban homlokegyenest ellenkező értelmezés alá eshet az egyes európai országokban, méghozzá közel azonos jogi dilemmák kapcsán is. Egyszerűbben fogalmazva a jogállamiság koncepciója – az esetleges átfedések ellenére – mást és mást jelent a kontinens különböző államaiban.

Ebből fakadóan egy esetleges közös európai jogállamiság-fogalom megalkotásának jogi realitása erősen kérdéses. Annyi viszont bizonyos, hogy az erre irányuló kísérletek során kikerülhetetlen az egyes nemzetállami megközelítések tiszteletben tartása, politikai motivációk helyett a jogtudomány szakmai szempontjainak érvényesítése. Ahogy a modern jogösszehasonlítás neves német-amerikai szerzője, Rudolf B. Schlesinger rámutatott, „…a közös mag struktúrája nem építhető felülről lefelé. Az egyetlen járható út az, ha olyan konkrét megoldások szilárd alapját fektetjük le, amelyeket több jogrendszerben találtunk meg, és ezután ezen alapból kiindulva tégláról téglára haladva építkezünk, amíg csak fel nem épül a közös jogelvek és előírások magasba törő tornya” (lásd bővebben: Rudolf B. Schlesinger: A jogrendszerek közös magja mint az összehasonlító tanulmányok egyre jelentősebbé váló tárgya. In: A jogösszehasonlítás elmélete, 2006, Budapest, 127.o.).

Brüsszeli jogalkalmazás a jogállamiság tükrében

További problémát jelent, hogy a jogállamiság fogalma Európában átpolitizálódott, eredeti jelentéstartalma viszonylagossá vált. Több jel is arra mutat ugyanis, hogy a brüsszeli döntéshozók e kategóriát – a jog szférájából az aktuálpolitikai csatározások területére átemelve – eszközként használják arra, hogy nyomás alá helyezzék azon tagállamokat, amelyekkel politikai vitában állnak.

Fontos megjegyezni, hogy a Sargentini-jelentés európai parlamenti elfogadásához a leadott voksok több mint kétharmadára lett volna szükség, ugyanakkor az EP jogi szolgálata két nappal a voksolás előtt állásfoglalást adott ki, melynek értelmében a tartózkodás nem minősül leadott szavazatnak. 2021 júniusában az Európai Unió Bírósága döntésében egyetértett ezzel az értelmezéssel. Másképp fogalmazva a leadott tartózkodó szavazatok – amelyek figyelembevételével a jelentés nem kapta volna meg a szükséges többséget – Brüsszel szerint jogilag nem tekinthetők leadott szavazatnak. Jogosan tehető fel a kérdés, hogy

Szintén elgondolkodtató az Európai Unió Bíróságának 2020. júniusi ítélete, amely – a Bizottság keresete alapján – az uniós joggal összeegyeztethetetlennek nyilvánította a külföldről finanszírozott NGO-k átláthatóságáról szóló magyar törvényt. A Bíróság érvelése szerint az említett jogszabály egyebek mellett a tőke szabad áramlásának elvébe ütközik. Megfigyelhető azonban, hogy az Európai Unióban – és benne Magyarországon – tevékenykedő lobbiszervezetek mögött gyakran nem európai, hanem tengerentúli finanszírozók állnak, míg a szabad tőkeáramlás elve szigorúan az Európai Unió területén belül értelmezendő. Ennek fényében valószínűsíthető, hogy az Európai Unió Bírósága egy uniós alapelv tudatos félreértelmezésével kívánt politikai szándékokat érvényesíteni, amely szintén aggályos a jogállamiság szempontjából.

Végezetül megállapítható, hogy amennyiben sikeres is lenne egy – valamennyi tagállamra irányadó – európai jogállamiság-koncepció megalkotása, érdemi garanciák nem mutatkoznak arra, hogy a brüsszeli szervek a fogalmat az eredeti jelentéstartalmának megfelelően, és nem a politikai nyomásgyakorlás eszközeként fogják a gyakorlatban alkalmazni. A jogállamiság elvének valódi – az adott ország alkotmányos kultúrájának és közjogi hagyományainak is megfeleltethető – érvényesülésére, továbbá az esetleges politikai visszaélések elkerülésére több esély kínálkozik nemzetállami, mint uniformizált európai uniós keretek között.

A szerző a Századvég Alapítvány belpolitikai elemzője.